Cenzúrázott CensorBlog – 2013

Najmányi László
CensorBlog

A készülő, cenzúra történetét feldolgozó A CENZÚRA TÖRTÉNETE & A CENZOR PSZICHOLÓGIÁJA című könyvem egyes részleteit tartalmazó, a minimum+ (pluszminusz.hu) portál felkérésére, 2013 januárja és augusztusa között írt  blogbejegyzés-sorozatomat 2014 tavaszán törölték a 2013 őszén lefagyasztott portál archívumából

Bevezető
2013. január 01. 

„A rendszerváltozás után az emberek a saját vállukra vették az intoleranciát.

A demokrácia most a legtöbb ember számára azt jelenti: intoleráns lehetek.”

Halász Péter
(Bárdos Deák Ágnes: Beszélgetés Halász Péterrel 1. – 2004. február 20., litera.hu)

Létezik egy kisebbségi komplexustól és más, kezeletlen fóbiáktól gyötört, szexuálisan kielégítetlen (l. Wilhelm Reich: Die Massenpsychologie des Faschismus – Farrar, Straus & Giroux, 1933) embertípus, amelynek egyedei hatalmi pozícióba jutva azonnal elkezdenek kitiltani, betiltani, kirekeszteni, berekeszteni, egyszóval cenzúrázni. Eklatáns példája a cenzúra alapvető pártfüggetlenségének a 20. század egyik legnagyobb hatású pszichoanalitikusa, a „szexuális forradalom” kifejezés megalkotója, az amerikai börtönben meghalt Wilhelm Reich (1897–1957) története. A Nemzetközi Pszichológiai Társaságból a régi barát és vetélytárs, Sigmund Freud aggszűz lánya indítványára 1934-ben kizárták a tudóst. Fent említett, A fasizmus tömegpszichológiája című könyvét a Németországban hatalomra jutott nácik betiltották, miután a szerzőt éppen e tanulmánykötet publikálása miatt kirúgták a Német Kommunista Pártból. A könyvet, Reich más munkáival együtt, az amerikai FDA (Food and Drug Administration) kormányhivatal kérésére, Maine állam bírósága utasítására 1956-ban elégették a „szabadok és bátrak” büszke Amerikájában.

Ha valami, akkor a cenzúra bizonyosan egyidős az emberiséggel. Az ős-cenzor valószínűleg akkor bukkant fel magányos evolúciónk mára devolúcióba fordult történetében, amikor az első beszélni kezdő majom mellé ugrott egy másik, aki érteni vélte és nem tetszett neki, amit éppen kiegyenesedni kezdő társa ordított, visított, vagy motyogott. Foggal, körömmel, puszta kézzel-lábbal, kövekkel, husángokkal igyekezett az ős-korlátozó megakadályozni a számára elfogadhatatlannak tűnő tartalom kimondását. Ha a beszélő majom erősebb, vagy ügyesebb volt, mint cenzora, akkor a pusztába kiálthatta igazát. Ha nem, akkor elnémult, vagy igyekezett olyasmit közölni, amit korlátozója szívesen hallgatott. Sok tízezer évvel ezelőtt született barlangrajzokon, sziklafestményeken látszik, hogy valaki, vagy valakik utólag megcenzúrázták őket. Ősi szobrokon is megfigyelhetők az erőszakos csonkítások nyomai. Elsősorban a nemi szervekre támadtak a szoborpusztító cenzorok. A cenzúrázás aktusa mögött legtöbbször péniszirigység rejlik. Átvitt értelemben: a hatalmi pozícióban ügyködő tehetségtelen irigyli a neki kiszolgáltatott alkotó kifejező erejét. Közismert tény, hogy az elődeikre féltékeny egyiptomi fáraók is gyakran használták a cenzúra eszközét. Lekapartatták a halott konkurenst dicsőítő hieroglifákat annak sírkamrája falairól, összetörették szobrait. Előfordult, hogy szarkofágjából is kicenzúrázták az illetőt. Az emberiség összes nagy, ősi civilizációja alkalmazta a közlés szabadsága korlátozásának valamilyen eszközét, mint ahogy a jelenkor kis- és nagy hatalmasságai sem szívesen tűrnek vetélytársat, vitát, kritikát, ellenvéleményeket.

Ez a most induló, heti rendszerességgel folytatódó sorozat a cenzúra történetével és a cenzori személyiség jegyeivel foglalkozik. Ki fogok térni a megcenzúrázottak védekezési stratégiáira és gyakran bekövetkező lelki torzulásaira is. Személyes érintettség okán, sok évtizeddel ezelőtt, még a néhai bolsevista diktatúra idején kezdtem el kutatni a témát, amelynek aktualitása nem csökkent az úgynevezett „rendszerváltást” követő, általam a „politika diktatúrájának” nevezett, mindmáig tartó zűrzavaros periódusban sem. Különös időszerűséget ad a szerteágazó problémakör alapos vizsgálatának a lambériák teljhatalmú kultúrcárrá avanzsált, Alaptörvénybe foglalt művészének, Aczél „3T” György (1917–1991) 21. századi reinkarnációjának nagyoperettbe és horrorfilmbe egyaránt illő újra-felbukkanása, és a felerősödött, immár totálissá vált kulturkampf központilag megálmodott hadműveleti terve alaposan kiókumlált részeként nemrég beindult lázas pörgése.

Első fejezet

A kínai császár, a centrális erőtér, és a halhatatlanság

2013. január 07.

„Ha be tudnánk szippantani, vagy le tudnánk nyelni valamit, ami napi 5-6 órára megszüntetné individuális magányunkat, és ragyogó emelkedettségben békítene össze társainkkal, és az élet, minden aspektusával együtt nem csak élni érdemessé, hanem gyönyörűvé és jelentőségteljessé válna...”

Aldous Huxley

Ahogy a cenzúra történetét és a cenzori karakter természetét bemutató blogbejegyzés-sorozatom Bevezetőjében említettem, személyes érintettség okán több mint négy évtizede, a néhai bolsevik diktatúra idején kezdtem el kutatni a ma is égetően aktuális témát. Kutatásaim kezdetén még alig volt a cenzúra problematikájával foglalkozó szakirodalom, s a nyugati országokban megjelent könyvekhez, tanulmányokhoz nem tudtam hozzájutni Magyarországon. Gyakoriak voltak viszont a cenzúrával kapcsolatos, nagyrészt szájhagyomány útján terjedő történetek: kit, hogyan, milyen indokkal, vagy éppen indoklás nélkül cenzúráztak meg, tiltottak be, tettek parkolópályára. Független íróként, színház- és filmművészként magam is rendszeresen éreztem a politikai szempontok alapján munkálkodó cenzorok hatalmát. Írásaimat nem tudtam publikálni, színdarabjaimat betiltották, filmjeimet elkobozták, vagy átszerkesztették. Végül a Varsói Paktum első punk zenekara, a SPIONS alapításában való részvételem miatt az 1970-es évek végén kicenzúráztak az „emberarcú szocializmus” (Brrr!) láb- és avas zsír szagú táborának „legvidámabb barakkjából”-ból, ahogy Magyarországot a rendszer cinkosai abban az időben becézték.

A következő évtizedeket emigrációban, Franciaországban, Kanadában és az Egyesült Államokban töltöttem, valamint munkám révén beutaztam Közép- és Dél-Amerikát, hosszú ideig éltem a Karib-tenger szigetein és Délkelet-Ázsiában. A cenzúra különböző változataival, a politikai mellett az etnikai, vallási és kereskedelmi alapú be- és kitiltásokkal, ki- és berekesztésekkel, szexuális és életkori alapú diszkriminációval ezeken a helyeken is gyakran találkoztam.

A cenzúra egyik leggroteszkebb formája a PC, a „politikai korrektség” megkövetelése, amellyel először a világ legszabadabbnak hitt városában, New Yorkban találkoztam, az 1980-as évek végén, az un. „militáns feminizmus” kb. 10 évig tartó tombolása idején. A bevadult irányzat egyes vezérképviselői vehemensen kikeltek például a filozófia tudománya ellen (úgy általában), mert azt férfi-diszciplinának bélyegezték, mondván, hogy a múltban főleg férfiak voltak művelői. Be akarták vezettetni a nemi alapú Numerus Clausust, olyan kvótarendszert, amelynek alapján tehetségtől függetlenül pontosan egyenlő számú nő- és férfiművész munkáit állíthatják ki a művészeti intézmények. Később Dániában akadtam össze olyan humortalan, komor amazonokkal, akik a nagy dán filozófus, Søren Aabye Kierkegaard (1813–1855) munkásságát akarták betiltatni, mivel a gondolkodó nézeteit egy tragikus szerelmi kapcsolatából vezette le, amit egyrészt szexuális diszkriminációnak neveztek a visítozó hárpiák, másrészt felháborítónak tartották, hogy egy férfi próbálja elemezni a női psziché titkait.

Az 1990-es évek végén kezdtem el újra Magyarországon is dolgozni. A bolsevisták által ugyancsak emigrációra kényszerített, majd a „rendszerváltás” után visszatért sorstársaimhoz hasonlóan magam is megdöbbenten tapasztaltam, hogy az egypártrendszer cenzorainak funkcióját a lakosság vállalta magára. Magyarország a számtalan apró cenzor, betiltást, kirekesztést követelő, az alkotás örömét a legkörmönfontabb eszközökkel elvenni igyekvő kis kritikus országa lett. Az emberek a gyűlölködésben, kirekesztésben, kiközösítésben találnak örömet. A (többnyire névtelenül, vagy kódnevek mögé rejtőzve) kommentelők akár egyetlen, nekik nem tetsző szó miatt is csípőből lefasisztázzák, lekomcsizzák, lezsidózzák, lebuzizzák, lemacsózzák a  legtanulságosabb írások szerzőit is. A „mindent jobban tudók” országának lakói nem azt keresik szenvedélyesen, hogy miben értenek egyet, hanem azt, hogy miben nem.

Valószínűleg nem csak a bolsevik diktatúra négy évtizedig tartó agymosásának következménye, hogy az emberek olyan nehezen tudják tolerálni itt az övéktől eltérő véleményeket, azt, hogy valaki másképpen mer gondolkodni, élni, mint ők. Amennyire a magyar történelmet ismerem, sok évszázados hagyománya van ezen a kies tájon az intoleranciának. E nemtelen, az önkép, önbecsülés, s abból következően a mások iránti tisztelet hiányára utaló hagyomány kialakulásának analizálására nincs se időm, se kedvem, csak pitiáner, néha nyílt, legtöbbször alattomos megnyilvánulásait tapasztalom állandóan. Naplómban pedig folyamatosan szaporodnak a hétköznapi cenzúrával kapcsolatos esetleírások.

Hosszú ideig nem tudtam, hogy mit kezdjek az egyre inkább kezelhetetlen méretűvé duzzadt adatbázissal. Amikor 2011. január 11.-én a kínai hatóságok bulldózerekkel lerombolták Ai Weiwei, az egyik külföldön is legismertebb, legsikeresebb kínai kortárs művész Shanghai külvárosában lévő stúdióját, elhatároztam, hogy könyv formájában megírom a cenzúra történetét, s megkísérlem felvázolni a cenzori személyiség legjellemzőbb jegyeit. Elhatározásomat alapvetően motiválta, hogy éppen Kínában, a „Nyugatinak” nevezett Jin dinasztia (Kr. u. 265–317) uralkodása idején foglalták először törvénybe a cenzúrázás jogát, s szabályozták annak módszereit és feltételeit.

A cenzúra kodifikálását a betiltás kultúrájának sok évszázados hagyománya alapozta meg a Mennyei Birodalomban. Az ősi kínai cenzúrázás legismertebb példáját a városnyi méretű mauzóleumában, terrakotta hadseregével együtt eltemetett első kínai császár, Qin Shi Huang (Chin Shih Huang, Zhao Zheng, Chao Cheng; Kr.e. 259–210), a Birodalom első egyesítője, a Nagy Fal továbbépítője és elkészült szakaszainak összekapcsolója, a hatalom koncentrációjának („centrális erőtér”) kíméletlen szorgalmazója statuálta. A halhatatlanság titkát élete végéig kereső császár a hatalom megszállottja volt. Nemcsak politikai hatalma folyamatos megerősítésére törekedett, hanem alattvalói gondolatait is kontrollálni akarta. Legfőbb szellemi ellenfelének a zsarnoksággal szembeni fellépés erkölcsi kötelességét a világon először meghirdető Konfuciuszt (Kǒng Fūzǐ, K'ung-fu-tzu, Kr.e. 551–479) tekintette. Kr.e. 213-ban elrendelte nemcsak a nagy gondolkodó összes művének, hanem minden olyan könyvnek az elégetését, amelyek nem a materiális tudományokkal, valamint a mágiával és asztrológiával foglalkoztak. Máglyára vettette a trónra lépése előtti eseményeket leíró történelemkönyveket is, mert azt akarta, hogy az első uralkodóként emlékezzenek rá. A nyomaték kedvéért élve eltemettetett 460 (a 2. században élt történész, Wei Hong szerint 700) konfuciánus filozófust és más tudóst. A Kr.e. 10. és 7. század között született 305 ódát, éneket, verset tartalmazó Dalok Könyve  (Shih-ching), és a Konfuciusznak tulajdonított, történelmi eseményekről szóló beszámolókat, és nagy történelmi személyiségeit tartalmazó Dokumentumok Könyve (Shūjīng) birtoklását halállal büntették. A császári könyvtár megőrizte a betiltott és elégetett könyvek egy-egy példányát, s az uralkodó gyakran olvasta őket.

Élete utolsó éveiben a császár mániákusan kereste a számára halhatatlanságot biztosító, mágikus elixírt. Háromszor is meglátogatta a kínai mitológiában a világ egyik energiaközpontjának tartott Zhifu szigetét, és mindegyik alkalommal megmászta a Halhatatlanság Hegyét, amelynek csúcsán kétszer, Kr.e. 218-ban és 210-ben, saját kezűleg kőbe vésett, ma is látható feljegyzéseket („Megérkeztem Fu-ra és véstem a követ”, „Fu-ba jöttem, hatalmas követ láttam, és megszigonyoztam egy halat”) hagyott hátra. Százával végeztette ki az őt halhatatlanságot biztosító főzetekkel, varázsszerekkel megajándékozó mágusokat, mondván, ha tényleg ismerik az örökélet titkát, úgyis feltámadnak. Mint minden diktátor azóta is, Qin Shi Huang kiterjedt, számos álcázott ki- és bejárattal felszerelt, labirintusszerű alagútrendszereket ásatott több mint 200 palotája alatt. Ezek az alagutak és földalatti kazamaták nemcsak menedéket nyújtottak számára szükség esetén, hanem az álcázott kijáratokon át váratlan helyeken és időpontokban bukkanhatott fel, hogy személyesen cenzúrázhassa ki tokjukból vélt, vagy valós ellenségeit.

Kr.e. 211-ben nagyméretű meteor csapódott be a Sárga Folyó deltavidékén. A kőbe szöveget vésett egy ismeretlen: „Az Első Császár meg fog halni és birodalma darabjaira hullik.” Az akkor már a szélfúvástól is rettegő, éjszakánkét démonjaival és az általa halálba küldöttek szellemeivel hadakozó uralkodó sikertelenül próbálta megtaláltatni a kőbevésett szöveg szerzőjét. Mivel senki sem vallotta magát bűnösnek, a kozmikus törmelék becsapódása környékén lakókat – több ezer fölművest és kisiparost – kivégeztette. A meteort előbb holdtöltétől holdtöltéig tartó ördögűzési ceremónia keretében megégették, majd porrá törték. A port az udvari varázslók megátkozták és tízezer gong hangja kíséretében a császári palota latrinájába szórták. Az örök életre sóvárgó uralkodóval végül higanymérgezés végzett. Éppen azok az alkímistái és udvari orvosai által javasolt pirulák okozták halálát, amelyektől halhatatlanságot remélt.

Második fejezet

Az Első Császár rothadó teteme, rituális öngyilkosságok, az „Öt fájdalom”, a birodalom széthullása, a cenzúra kodifikálása

2013. január 14.

„Ádám csak ember volt – ez mindent megmagyaráz. Nem alma volta miatt akarta az almát, hanem azért, mert tilos volt megennie. Hiba volt nem eltiltani őt a kígyótól, ha azt lett volna tilos, akkor a kígyót ette volna meg.”

Mark Twain: Puddingfejű Wilson

A közlés kapujában időtlen idők óta szigorú őrök, a különböző rendű és rangú, (mostanában magukat kurátoroknak, szerkesztőknek, kiadóknak, stb. nevező) őrök posztolnak, akiknek tudatosult, vagy öntudatlanul végzett feladata a mindenkori korszellem (Zeitgeist) szabad mozgásának korlátozása. „Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is, aki uralja a jelent, az uralja a múltat is”, írta Orwell, eredetileg az oroszországi bolsevik diktatúra horrorja kapcsán, de általános érvénnyel. A cenzorok hol precízen kidolgozott utasítások alapján korlátoznak (l. náci Németország), hol megpróbálják kitalálni feletteseik elvárásait (l. bolsevik Oroszország és Magyarország), és saját félelmeik, butaságuk, prüdériájuk, humortalanságuk, dimenziótlanságuk, gonoszságuk ugyancsak gyakran motiválják döntéseiket. Olyan is akad közöttük, nem kevés, akinek fogalma sincs arról, hogy cenzori munkát végez. A globalizálódott tömegtársadalomban az arcnélküli tömeg kapta meg Isten funkcióját, az ő ítélete dönt a közlések engedélyezése ügyében. Minőségi helyett mennyiségi értékrend uralkodik: ha tömegeknek tetszik valami, akkor értékesnek minősítik, nyilvánosságot kap, ha csak keveseknek, akkor megy a kukába.

A Cenzori Hivatal (Yùshǐtái; Dūcháyuàn) a Qin dinasztia (Kr.e. 221–206) idején alakult meg Kínában. Eredeti feladata az uralkodó cselekedetei helyességének mérlegelése volt. Később a Hivatalnak az óriásira duzzadó bürokrácia feletti ellenőrzést és a korrupció visszaszorításának sziszifuszi munkáját is végeznie kellett. A cenzorok, hibákat, helytelen megfogalmazásokat, ideológiai eltévelyedéseket keresve megvizsgálták a fontos állami dokumentumokat. Felügyelték az építkezéseket, felülvizsgálták, időnként megváltoztatták a bírói ítéleteket. Őrizték az állami tulajdont, és figyeltek a szubverzió, szabotázs, az államellenes tevékenység legapróbb jeleinek felbukkanására is. A cenzorok általában viszonylag fiatal, alacsonyabb rangú állami tisztviselők voltak, akik maximum 9 évig maradhattak hivatalukban, majd cenzori szolgálatuk befejezése után visszatértek eredeti beosztásukba. Hatalmuk legfőbb forrása az uralkodóval való közvetlen kapcsolatuk volt. Időnként megbüntették néhányukat, ha túlságosan keményen kritizálták a császár tetteit, politikáját. Ezek a gyakran súlyos, a túl lelkiismeretes cenzorok megkínzásával, gyakran kivégzésével járó büntetések arra késztették kollégáikat, hogy eltompítsák kritikáik élét, és ignorálják a kormányzat hibáit. Így alakult ki a Kínára (és több, a kínai gyakorlatot átvevő Kelet-ázsiai országra) mindmáig jellemző, finom árnyalatokban, szimbolikus kifejezésekben gazdag, a „nem” szó és kellemetlennek gondolt konkrétumok használatát gondosan kerülő hivatalos nyelvezet, amely gyorsan a hétköznapi kommunikáció jellemzőjévé is vált. A Cenzori Hivatal működésének fő hatása az állam működésének gyakorlatát irányító bürokraták körében elterjedt, bénító félelem volt, amely megakadályozta bármiféle radikálisan új, racionális változtatás bevezetését. A Cenzori Hivatal a legnagyobb hatalmú állami intézmény lett, amelynek hatásköre folyamatosan terebélyesedett, kiterjedt például a filozófia, az irodalom, a művészet és a tudományok területére is.

A kínai cenzori apparátust átvette az összes Kelet- és Közép-ázsiai ország, így Japán és Korea is. Koreában, ahol a nemesség és az arisztokrácia által cselekvőképességében erősen korlátozott uralkodó hatalma eredetileg is csekély volt (ezt igen érzékletesen mutatták be a magyar közszolgálati televízióban nemrég sugárzott koreai történelmi filmsorozatok, különösen A Birodalom Ékköve és A Birodalom Hercege), a Cenzori Hivatal (Sahŏnbu; Saganwŏn; Hongmun’gwan; Kyŏngyŏn) hatalma különösen nagy lett. A cenzorok az egyes nemesi, főúri klánok érdekeinek megfelelően történő működését csak végtelenül kifinomult politikai játszmákat indítva tudták időnként semlegesíteni az ország túlélése, fejlődése szempontjából fontos reformokat bevezetni kívánó, a szomszédos Kínával való kapcsolatok alakulására is ügyelni kényszerülő koreai királyok.

A Kr.e. 210. év ősze. Az udvari zenekar óriási gongjai (daluo), hordozható állványra függesztett, póznákkal vert bronz harangjai (bianzhong), hegedűi (huqin; erhu; zhonghu; gaohu), bambuszfurulyái (dizi), oboái (guan) és dobjai (fou; dagu; yaogu; taipinggu; zhangu; gaogu; bofu) zenéjének méltóságteljes ritmusára lépkedve, lassan vonul a menet a birodalom keleti részén lévő Shaqiu (Shāqiū; Píngtái) prefektúrából az északnyugati Shaanxi (Shan-hsi; Shensi) tartományban, a Wei (Wèi Hé; Wei Ho) folyó mellett fekvő korabeli főváros, Xianyang (Sienyang; Hsienyang) felé. Az út két hónapig tart. A menetet szörnyű bűz lengi körül. A vonulás közepén lefüggönyözött ablakú, dúsan aranyozott és fellobogózott gyaloghintó. Előtte és utána rothadó halakkal megrakott szekerek zötyögnek. A Li Si főminisztertől (kancellár, Kr.e. 280–208) kapott feladatuk az, hogy a rothadó halak bűzével segítsék elfedni (elcenzúrázni) a gyaloghintóban szállított, bomlásnak indult császári tetemből áradó hullaszagot. A császár haláláról csak a menetben utazó fia, Ying Huhai, a főminiszter, Zhao Gao főeunuch (Kr.e. ?–207), és néhány beosztott eunuch tud. A főminiszter attól tart, hogy a kegyetlenségéről hírhedt, korában sok száz konfuciánus filozófust, tudóst, és egy ellene támadó hadsereg 400 ezer foglyul ejtett katonáját élve eltemettető, univerzálisan rettegett uralkodó halálának hírére lázadások robbannak ki a birodalomban. A látszat fenntartása érdekében a titkot tudó, kasztrált szolgák a tetemet minden reggel átöltöztetik, és naponta ötször ételeket helyeznek a gyaloghintóba. Időnként egy-egy ágyast is beküldenek a határtalan szexuális étvágyáról közismert császár 64, apró lépésekkel, lassan, szinte helyben futó szolga által hordozott járművébe. A főminiszter és a főeunuch gyakran úgy tesznek, mintha az ajtó lehúzott függönyén át beszélgetnének az uralkodóval, s üzeneteket, parancsokat továbbítanak „tőle” a menetben utazó minisztereknek, tisztviselőknek. Miután a menet a fővárosba ér, bejelentik a császár halálát. Szinte azonnal elkezdődnek az örökösödési viszálykodások.

Az elhunyt császár örökösének kijelölt fiát, Fusu herceget (Kr.e. ?–210) a főminiszter és a főeunuch rávette „a birodalom érdekében”, színházi előadáshoz hasonlóan megrendezett, rituális öngyilkosságra. Qin Er Shin, az ifjú Második Császár (Kr.e.229–207) a főeunuch javaslatára választotta ugyanezt a sorsot. Li Sint, a nagyhatalmú főminisztert, kancellárt az ellene fordult összeesküvő társa, Zhao Gao főeunuch kínoztatta meg és végeztette ki, éppen a Li Sin által korábban kiagyalt „Öt Fájdalom” nevű módszerrel. Miután megkínozták és szeme láttára megfojtották legközelebbi munkatársait, feleségét, ágyasait, gyermekeit és unokáit, először az orrát, majd jobbkezét és ballábát vágták le. Ezután kasztrálták, végül derékban kettéfűrészelték.

A „lónak nevezni az őzet” (zhǐ lù wéi mǎ) kínai mondás a totális hatalmat megszerző főeunuch, Zhao Gao egyik performanszára utal. Elhatározta, hogy teszteli a főhivatalnokok lojalitását. Őzet ajándékozott az ifjú császárnak, de ajándékát lónak nevezte. „Lehet, hogy a kancellár hibázik, amikor lónak nevezi az őzet?”, kérdezte a főhivatalnokoktól Qin Er Shi, az uralkodó. Némelyikük hallgatott, mások Zhao Gao-hoz való hűségüket bizonygatva lónak nevezték az állatot, míg többen közülük őznek vallották az őzet. A hallgatókat és az igazat megmondókat a kancellárrá avanzsált főeunuch kivégeztette. Többé senki sem mert neki ellentmondani. A Második Császár, Qin Er Shi rituális öngyilkossága után a hatalmi tébolyban tomboló eunuch Ziying (Qin San Shi Huangdi, Kr.e. ?–206) herceget koronáztatta császárrá. Zhao számításai nem jöttek be, az új uralkodó nem volt olyan könnyen manipulálható, mint elődje. Miután rájött az új kancellár sötét praktikáira, kivégeztette a hataloméhes főeunuchot.

A birodalomban eluralkodó káoszt kihasználva támadásba lendültek az egyesített Kína ellenségei. Lázadások törtek ki, banditák és saját hatalmuk megerősítésére, a császári trón megszerzésére törekvő helyi nagyurak seregei támadták a központi hatalom erőit. Az utolsó, Harmadik, mindössze 46 napig uralkodó Qin Császár, Ziying a lázadók fogságába került és kivégezték. A Kínát először egyesítő Qin Shi Huang, az Első Császár, a rövidéletű, mindössze 20 évig uralkodó Qin dinasztia megalapítója halála után, a nem sokkal korábban, egy ismeretlen által meteorkőbe vésett jóslatnak megfelelően birodalma négy éven belül, Kr.e. 206-ban 18 egymással vetélkedő hercegségre, királyságra bomlott. A korábbinál jóval kevesebb hatalmat jelentő császári trónra a legerősebb, legnagyobb létszámú sereggel, és legjobb stratégiai érzékkel rendelkező lázadóvezér, a földműves családban született Liu Bang (Kr.e.256/247?–195) ült. Gao (Gāozǔ; Kao Tsu) néven megalapította a Han dinasztiát. Bár az új császár korábban nem volt a könyvek barátja, néhány évvel trónra lépése után legalizálta a Qin dinasztia uralkodása idején betiltott Konfucius tanításait és enyhített a korábbi szigorú törvényeken és büntetéseken. Kína megosztottsága a következő, több mint négy évszázadban, a Jin dinasztia alapítója, Wu császár (236–290) újraegyesítési törekvéseinek sikerig folytatódott.

Ahogy a cenzúra történetét és a cenzori személyiségjegyeket bemutató blogbejegyzés-sorozatom első fejezetében megemlítettem, Kínában, a „Nyugatinak” nevezett Jin dinasztia (Kr. u. 265–317) uralkodása idején foglalták először törvénybe a cenzúrázás jogát, s szabályozták annak módszereit és feltételeit. Kína újraegyesítője, a pompaszeretetéről és tízezer, különleges szépségű ágyasáról is nevezetes Wu császár  legkisebb, a Wang Yuanji nevű ágyasától született fia, a Sima Chi és Fengdu neveken is ismert Huai császár (284–313) érezte először szükségét, hogy az addig szeszélyesen, önkényesen, mondhatni véletlenszerűen alkalmazott betiltásoknak, elhallgattatásoknak írásban, törvényben rögzített rendszert adjon.

Huai császár az apja által nemrég újraegyesített kínai birodalom felbomlásával fenyegető, a „Nyolc herceg háborúja” néven ismert, 15 évig (291–306) tartó örökösödési marakodás lezárulta után vette át a hatalmat félkegyelmű bátyjától, Hui császártól (Sima Zhong; Chin Hui-ti; Zhengdu, 259–307), a Jin dinasztia második uralkodójától. A polgárháborúhoz az elmebeteg császár régensi címre és hatalomra áhítozó feleségének és rokonainak fondorlatos vetélkedése vezetett. A birodalmat feldúló káoszt kihasználták Kína barbároknak tartott ellenfelei (különös hasonlóság a Római Birodalom körülbelül ugyanebben az időben történő széteséhez), akik nagy területeket foglaltak el az országban, amelyeken önálló államokat alapítottak. Kínát csak két évszázadnyi szétaprózódás után sikerült újraegyesíteni. A sok milliónyi áldozattal járó, hosszan tartó polgárháború és a „barbárok” ismétlődő inváziói miatt a birodalom gazdasága is tönkrement, központja pedig a Sárga Folyó alsó völgyéből és az ország északi síkságáról áttevődött a Yangtze folyó deltájába és a mai Sichuan környékére. Valóságos népvándorlás indult a birodalmon belül, ahogy az emberek tömegei elvesztették otthonukat és próbáltak menedéket találni a harcok elől.

307-ben, valamelyik trónjára pályázó testvére, unokatestvére vagy nagybátyja utasítására az elmebeteg Hui császárt megmérgezték. Özvegye, a Sárkányhölgynek is nevezett Yang Xianrong, remélve, hogy megkapja az Anyakirálynő rangját, megpróbálta halott férje unokaöccsét, az akkor 12 éves Sima Qin koronaherceget a császári trónra ültetni. Délkelet-Ázsia országai, különösen Kína és Korea történelmében gyakran játszottak fontos szerepet a rendkívül ügyes és gátlástalan hatalmi manipulátoroknak tartott, sárkányhölgyeknek becézett előkelő asszonyok. Az utolsó ismert sárkányhölgy Mao elnök (1893–1976) felesége, a férje halála után a Négyek Bandája vezetőjeként bíróság elé állított és elítélt Jiang Qing – eredeti nevén Lí Shūméng (1914–1991) – volt. Yang Xianrong szándékát keresztülhúzta a Jin dinasztiát megalapító Wu császár másik unokaöccse, az egymással harcoló nyolc herceg közül a legerősebb hadsereggel és hatalmi bázissal rendelkező Sima Yue, a régensi hatalmat birtokló birodalmi herceg, aki az örökösödésért folytatott marakodástól magát bölcsen távoltartó, legfiatalabb császári fiú, az akkor 23 éves Huai koronaherceg császárrá emelését támogatta.

A frissen egyesült Kínát feldúló polgárháborúban egymás ellen harcoló fivéreivel és rokonaival ellentétben Huai császárt nem érdekelte a hadászat. Ideje nagy részét a történelem tanulmányozásával töltötte. Kína hosszú históriájának eseményeiből azt a tanulságot szűrte le, hogy a társadalmi, hatalmi harmónia felbomlásának leggyakoribb oka a hatalomgyakorlás eszközei törvényben rögzített leírásának hiánya. A cenzúrát a kormányzás legfontosabb eszközének tekintette, mivel úgy vélte, hogy a Birodalom egységét csak egyetlen, a császári ideológia kizárólagossága tudja fenntartani. Minden ettől eltérő gondolat nyilvánosságra kerülése azonnal, jóvátehetetlenül károsíthatja a társadalom – általa selyemfátyolhoz hasonlítóként leírt – érzékeny szövetét, gondolta.

Huai császár, aki – legalábbis más kínai uralkodókhoz képest – nem volt diktatórikus természetű, ezzel a teóriájával a mindenkori önkényuralmak alapelvét, a gondolkodás jogának, az igazság birtoklásának hatalmi monopóliumát fogalmazta meg. A birodalom harmonikus működését biztosító hatalmi eszközök közül, az általa felállított fontossági sorrendet követve először a cenzúrát, annak feltétlen szükségességét és gyakorlásának módszereit foglalta törvénybe. A munka nyolc évig tartott. A tudós császár által megálmodott többi törvény megfogalmazására már nem maradt ideje. 311 nyarán ellenfelei, a hatalma ellen lázadó tábornokok, Liu Yao, Wang Mi, Shi Le és Huyan Yan elfoglalták Kína akkori fővárosát, a mai Henan tartományban lévő Luoyangot (Loyang), és fogságba ejtették, majd két évvel később. mint a császári trónon őt megelőző félkegyelmű bátyját, Huait, mérgezett kenyérrel kivégeztették az uralkodót. A méreg az életből való kicenzúrázásnak kedvelt eszköze volt az ősi Kínában.

A Huai császár által kidolgozott cenzúra-törvény az utolsó kínai császár, Aisin-Gioro Puyi (1906-1967) 1917-ben bekövetkezett trónfosztásáig gyakorlatilag változatlanul érvényben maradt a Mennyei Birodalomban. Mao bolsevista forradalma elvileg megszüntette a cenzúrát, a gyakorlatban azonban a betiltás, elhallgattatás, a történelem önkényes átírásának eszközeit az új diktatúra ugyanolyan előszeretettel alkalmazta, mint a kínai császárok.

Harmadik fejezet

Istenkáromlás, szentségtörés, Szókratész halála

2013. január 21.

…Vade, Satana, inventor et magister omnis fallaciae, hostis humanae salutis. Humiliare sub potenti manu Dei, contremisce et effuge, invocato a nobis Sancto et Terribili Nomine, quem inferi tremunt…

(…Távozz tőlem Sátán, a csalás és a kétszínűség mestere, az emberiség üdvözülésének ellensége. Legyél alázatos Isten hatalmas keze alatt, reszkess és menekülj – általunk hívom segítségül a Szent és Szörnyű Nevet, mely által azok ott lent remegnek…)

Római katolikus ördögűző szertartás némileg módosított szövegének részlete

Két évtizedes távollét után, az 1990-es évek második felében látogattam először New Yorkból Magyarországra. Sorra felkerestem a még élő régi barátokat, munkatársakat. Egy részükről aztán kiderült, hogy a néhai bolsevik diktatúra idején szorgalmasan jelentettek rólam a titkosrendőrségnek. Az egykori spiclik viszonylag ép elmével, sokan közülük magas hatalmi és ugyancsak jól fizető gazdasági pozíciókba kerülve élték túl a „rendszerváltást”. Az árulás folyamatos működésben tartja az agyat, tornáztatja az agysejteket, egészségben tartja a szürkeállományt. A hozzám hasonlóan korábban kitiltott, betiltott, kirekesztett, cenzúrázott barátaim, munkatársaim, szellemi testvéreim közül sokan meghaltak távollétem alatt, s most kedves, intelligens, jó humorú szellemekként állandó útitársaim. Az életben és Magyarországon maradtak szinte kivétel nélkül megőrültek, aminek nem oka, hanem szimptómája az itt népbetegségnek számító, évente sok ezer polgárral végző alkoholizmus (az alkoholos készítmények, köztük a tömény szeszek fogyasztását jelenleg kormányprogram szorgalmazza). Téveszmék, kisebbségi komplexus, önigazolási- és beszédkényszer, a „mindent jobban tudás” (az önkontroll, önkép és önbecsülés kialakulatlanságára, vagy elvesztésére jellemző tünet), és más háborodottságok gyötrik őket. A hely önmaga farkát rágcsáló, gőgös szellemiségével átitatva egyikük sem kérdezte meg tőlem, hogy vagyok, mi történt velem az elmúlt évtizedekben, viszont megállás nélkül beszéltek magukról, eltörpült sorsuk minden szempontból érdektelen részleteibe avattak be, változatos módokon mentegették önmagukat, saját felelősségüket másokra, a külső körülményekre hárítgatva, órákig tartó szóáradatokkal.

Hivatalában látogattam meg egyik régi, közeli munkatársamat. Meglehetősen tartottam a találkozástól, mert néhány nappal korábban felesége (akivel ifjúságunk idején sokat buliztunk együtt, nyaranta meztelenül fürödtünk a Balatonban) visszaköszönés helyett telefonon rám ripakodott, hogy azonnal állítsam le a férje elleni támadásokat a magyar sajtóban, majd furcsa, hörgéshez és sikoltáshoz egyaránt hasonlító hangot hallatva lecsapta a telefonkagylót. A magyar sajtóhoz semmi közöm sem volt abban az időben, később se lett sok. Megtudtam, hogy a hölgy vallási téboly áldozatául esett az 1980-as években, majd a férjét is megfertőzte ugyanazzal a betegséggel. A férj hatalmas barokk íróasztal mögött trónolva fogadott. Köszönés helyett szigorúan rám pillantott, és fojtott hangon közölte, hogy már megjelenésem is sérti Istenét. Mint mindig, fekete öltönyt, fekete inget, a Karib-tengeren horgászó Mickey Mouse képével ékesített fekete nyakkendőt viseltem látogatásomkor, arcomat pedig az akkor divatos, rövidre vágott, gondosan ápolt kecskeszakáll (goatie) díszítette. A Hivatal vallási tébolyban szenvedő (ráadásul nem buddhista, tűzimádó, vagy rastafarianus lett, hanem az egyik mainstream, „történelmi” egyház kebelébe tért meg) ura, külsőm alapján valószínűleg a Sátán megtestesülésének, vagy legalábbis bizalmasának vélt. Utólag is örülök, hogy nem locsolt le szenteltvízzel, és beosztottai közreműködésével nem vetett alá ördögűzési szertartásnak. Bár évtizedek óta tanulmányozom Anton Szandor LaVey (1930–1997), az amerikai Sátánista Egyház alapítója és első főpapja szakterületemhez (rock’n’roll espionage) sok szálon kapcsolódó munkásságát, nem vagyok sátánista, a Sötét Úrral (ugyancsak Isten teremtménye, ha hihetek a Szentírásnak) nincs közvetlen kapcsolatom. Az Élő (1984 óta tetszhalott) Idő hitét („God Is None”) vallom, az intelligenciát tisztelem, a Kiválasztott Kevesek, az Öntudatos Elit, az Egyenlők, a Halhatatlanok társaságát keresem.

A komor nyitány után a régi, egykor igen éles elméjű, racionálisan gondolkodó munkatárssal történt találkozás hangulata a későbbiekben sem lett emelkedettebb. Míg vendéglátóm a saját mártíromságáról beszélt hangsúlytalan, fakó hangon – többek között elmondta, hogy ellenségei meg akarják ostromolni az általa vezetett intézményt, a patinás épület kapuját betörő, őt és beosztottait felkoncoló, felbőszült tömeget vizionált (hősies kirohanásra biztattam, de nem értette a tréfát) – , azon gondolkodtam, hogy én, az ő Mindenható Istenéhez képest parányi, semmiféle valós hatalommal, még valós rajongói bázissal sem rendelkező rock’n’roll kém ugyan hogyan tudnám külsőmmel (vagy akár gondolataimmal, szavaimmal, tetteimmel) megsérteni a Teremtés minden részletéért felelős (talán ezért rejtőzködő)? Teremtőt. Milyen nyamvadt Isten az, Aki ennyire sértődős? Ténylegesen mekkora ereje lehet, ha minden jelentéktelenség felháborítja Őt és a Benne hívőket? Miféle nyomorúságos istenképe lehet annak, aki ilyen kicsinyes Örökkévalóban hisz? Persze az idő múlik ugyan, de az emberek és helyzetek nem változnak. Ahogy az antik Görögországban, úgy a mai globalizálódott katyvaszban is az emberek saját magukat az égre vetítve alkotják meg isteneiket. A történetben említett, a bolsevik diktatúra idején folyamatosan cenzúrázott régi munkatársam olyan Istent vetített ki magából, aki lecenzúrázná arcom szerény díszét, a kecskeszakállt, s bizonyára durvaszövésű, barna, vagy szürke, koszos, szakadozott daróccsuhában, térden csúszva látna legszívesebben.

A Karib-tengeren horgászó Mickey egér képével díszített nyakkendőm nyilván azért irritálta a nagyhatalmú intézményvezetőt (és képzeletbeli Istenét), mert abban az időben a hollywoodi Disney cég bejelentette, hogy nagyméretű Disneyland vidámparkot tervez létesíteni Magyarországon. A „véleményformáló”, magát nagyopera főszerepeiben látó, a populáris kultúrától dölyfösen irtózó magyar kulturális elit mérhetetlenül felháborodott az ötleten. Ők inkább mauzóleumokat, kriptákat akartak építeni, és zavartalanul folytatni az újratemetések nemzeti hagyományát. A Disney vállalat vezetőinek küldött levelemben azt javasoltam, hogy ne egy, hanem két vidám témaparkot építsenek, amelyekkel fedjék le Pannónia és Hunnia teljes területét. Ez a megoldás tisztességes megélhetést biztosítana a lakosság egészének. A világszerte kedvelt, szeretetreméltó Disney-karaktereket alakító polgárok nemcsak állandó, biztos munkát kapnának, hanem szerepeiknek – Mickey és Minnie egerek, Donald kacsa, Bambi, a nagyszemű őzgida, Hamupipőke, Hófehérke, a hét törpe, a három kismalac, Piroska és a farkas, a Kaliforniai Futókakukk („Beep, beep”), Popeye, a spenótfüggő tengerész, a Csizmás Kandúr, Csőrike, stb. – megfelelő munkaruhát is kapnának, amelyből műszakjuk vége után sem lenne kötelező kibújniuk. A felelősségteljes munkaként, hosszú ideig végzett, valódi beleélést megkövetelő szerepjáték minden bizonnyal jelentős mértékben feljavítaná a „rendszerváltásnak” csúfolt diktatúraváltás (a bolsevik diktatúra helyére a magasan a törvények és a szokásjogok felett lebegő, gyakorlatilag leválthatatlan és felelősségre vonhatatlan, önmegtermékenyítéssel szaporodó politikusi kaszt, a politika az élet minden szintjét manipuláló diktatúrája lépett) miatt teljesen összezavarodott lakosság mentális állapotát. És persze amerikai főnökeiktől, munkatársaiktól megtanulnák a civilizált emberi kapcsolatépítés és kapcsolattartás itt régen elfelejtett, vagy talán soha nem ismert titkait, gondoltam levelem megírásakor. Lehetséges, hogy a számtalan magyar titkosszolgálat valamelyike megkaparintotta a Disney cég menedzsmentjének küldött levelemet, és másolatait átadta az ország feletti szellemi hatalmat gyakorló, zsigerből antipop kulturális elitnek? Ilyen és hasonló konspirációs teóriákon tűnődtem a barokk íróasztal elé helyezett kényelmetlen széken fészkelődve. Magyarországon minden lehetséges, kivéve a józan, tiszta ész és a kompetencia hatalomra jutása. 

Lássuk, hogyan működött a cenzúra a sokak által ideálisan szerveződött emberi társadalomnak tartott, antik Görögországban. Mielőtt azonban hozzákezdenék az ősi hellén cenzúra ismertetéséhez, meg kell jegyeznem, hogy a régi Hellászról jórészt csak közvetett forrásokból, többnyire rövidebb-hosszabb idézetekből szerezhetünk ismereteket. A keresztény szent szövegek kanonizálása (a politikailag, vagy ideológiailag károsnak minősített testamentumok kicenzúrázása az Újszövetség könyvéből) idején, a Kr.u. 3.-4. században, főleg az Anthasianus (kb. 296–373) püspök javaslatára 367-ben megrendezett, napokig tartó alexandriai könyvégető-orgia során, a kicenzúrázott keresztény dokumentumokkal, valamint  az intézményesült, politikai hatalomra törő egyház cenzorai által fellelt ősi egyiptomi kéziratokkal együtt a görög történetírók, filozófusok, írók, költők, drámaírók munkáit is máglyára vetették (a zsidó-keresztény kultúra cenzúrázási gyakorlatával később fogok kellő alapossággal foglalkozni). A keresztény máglyák tüzétől megmenekült antik görög kéziratok nagy része a Kr.e. 3. században épült Alexandriai Könyvtár a várost 642-ben elfoglaló moszlim hódítók fáklyái által történt felgyújtása során semmisült meg. A görög történetírók műveinek részletei szinte kizárólag csak arab tudósok, és római írók munkáiba foglalt, a saját nyelvükre fordított idézetek formájában olvashatók.

A történészek, ilyen-olyan specialisták nagy örömére alig maradtak fenn tehát tényleg hitelesnek minősíthető kortárs beszámolók az antik Görögország társadalmáról, vallásáról, szokásairól, a korabeli eseményekről. A közvetítők, a middle men globális hatalmának korát éljük („The medium is the message” – oh, Szent Marshall McLuhan, te tényleg mindent tudtál!). Ma már a régi események szemtanúinak, részvevőinek eredeti tanúbizonyságánál sokkal fontosabbaknak tartottak az azok megmásítást, meghamisítást, ezernyi félreértést lehetővé tévő interpretációi. Erről a modernizmus agóniája idején, az 1960-70-es években bekövetkezett paradigmaváltásról személyes tapasztalatok árán is sokszor meggyőződhettem. Utoljára akkor, amikor megpróbáltam Magyarországon kiadót találni a több mint fél évszázad történelméről, szellemi, kulturális változásairól, a négy kontinens 9 országában töltött évek során szerzett ismeretekről, élményekről, valóban átélt eseményekről beszámoló rock’n’roll memoárom publikálására kiadót találni Magyarországon. A valódi életkalandokról írt könyvvel nem tudtak mit kezdeni a teljes felnőtt korukat íróasztal mögött gubbasztva töltött megkeresettek, akik élettörténet helyett csak munkatörténetet jegyezhetnek. A tucatnyi visszautasítás közül a legfrappánsabb ez volt: „Amíg élsz, nem számítasz hiteles tanúnak.”

* * *

Az antik világ egyik leghíresebb cenzúrával kapcsolatos ügye Szókratész (Kr.e. 469–399), a kb. 100 évvel a nagy kínai gondolkodó, Konfuciusz után élt görög filozófus, az európai filozófia egyik alapítójának pere és kivégzése volt. Szókratész történetét tanítványai, Platón és Xenophon írásaiból és kortársa, Arisztophanész drámáiból viszonylagos pontossággal ismerhetjük. Gondolatai nagyban hozzájárultak az etika filozófiájának kifejlődéséhez. Ő vezette be a humort, az iróniát a filozófia addig száraz, elvont tudományába. Később, valószínűleg a kereszténység patetikus halálkultusza elterjedése, és az egyre inkább váteszi szerepben tetszelgő filozófusok túlszaporodása következtében ezek a gondolatokat élővé, átélhetővé tévő értékek eltűntek a világ működésének titkait kutató tudományból. Aki megkísérelte már megfejteni a közelmúlt géniuszokként tisztelt filozófusai legtöbbjének – például az iskolaalapító Lukács Györgynek – a szövegeit, pontosan tudja, hogy a humor totális hiánya miatt mennyire halott szóhalmazokkal, élettelen okoskodásokkal próbált megbirkózni. A mindenkori zsarnokokra, a történelem nagy szörnyetegeire épp úgy, mint a mai Magyarország mini-diktátoraira, milliónyi apró cenzorára egyaránt jellemző a teljes humortalanság, különösen az önirónia beteges hiánya.

Szókratész mesterei Anaxagorász, Damón és Arkheláosz voltak, valószínűleg az utóbbinak erómenosza, fiú-szeretője is lett. A korabeli Görögországban elfogadott volt a fiatal fiúk és idősebb mentoraik erotikus kapcsolata. A mindkét nem fiatal példányainak testében és egymástól lényegi jegyekben különböző pszichéjében egyaránt örömét lelő filozófus tanítványaival sétálva, beszélgetve tanított. Több mint kétezer évvel a test és a lélek harmonikus együttműködését vizsgáló Nietzsche előtt már tudta, hogy az igazán értékes gondolatok mozgás – esetében nyugodt tempójú, szemlélődő séták – közben születnek. Írott műveket, értekezéseket nem hagyott hátra. Párbeszédeket kezdeményezett tanítványaival, közös gondolkodással segítette őket állításaik igazáról, vagy tarthatatlanságáról meggyőződni. Módszerét maieutiké tekhné-nek, a bábáskodás művészetének nevezte. Úgy kezdte a beszélgetéseket, mintha ő maga sem tudna semmit a felvetett témákról. Elsősorban az erkölcsösség és az etika problematikája érdekelte.

Szókratész tudta, hogy a jó tanítónak saját személyiségének megkomponáltságával, és életével kell példát mutatnia a tanítványoknak. Büszke, önmagát tisztelő ember volt, akit, ahogy Arisztophanész írta róla, „még az éhség sem alacsonyított le hízelgővé”. Híres mondása, „Gnoti se auton” („Ismerd meg önmagad”) ma, a globális tömegtársadalom felnőni nem tudó, önképpel nem rendelkező, saját tetteik, motivációik tudatosítására képtelen, pótcselekvésekben megnyilvánuló, a gondolkodás, az önfejlesztés nehéz munkája elől a legextrémebb szórakozási lehetőségekbe menekülő, alvajárókként bolyongó embertömegeinek korában talán aktuálisabb, mint valaha. Szókratész a tudást erénynek, a tudatlanságot bűnnek tartotta. Számára a tudás nem az okoskodást, az intellektualizálás képességét jelentette – tisztában volt az okosság és a bölcsesség közötti extatikus különbséggel –, hanem az önfejlesztés által elért emberi jóságot. Azt hirdette, hogy csak a jó, erényes és etikus ember lehet boldog. Aki rossz, erkölcstelen, etikátlan cselekedeteivel kárt okoz a lelkének, annak nagyobb a vesztesége, mint a végtagok, vagy a látás elvesztése lenne. Az értelmes ember nem károsítja szándékosan a lelkét, tanította. Ezzel eljutott a tibeti bölcsességhez: az egyetlen bűn a hülyeség. Nem érdemes megvizsgálatlan életet élni, hirdette.

Vizsgálta a törvények és a demokrácia természetét is. A törvények a többség akaratából – consensus – születnek, állapította meg. A többség akaratát a közfelfogás, az elfogadott erkölcsi értékrend determinálja. A többség szellemisége, erkölcsi standardja, értelmi szintje lehet nagyon alacsony is. Ezért ostobaságnak minősítette a többségi elvet, ugyanúgy, mint a „szabad”, vagy a korabeli Görögországban ugyancsak gyakorolt „sorsolásos” választást is. Szerinte a „szabad”, a számszerű többséget meghatározó választás kimenetele a szavazók pillanatnyi tájékozottságán, értelmi- és erkölcsi szintjén múlik, míg a „sorsolásos” szavazás eredményét a vak szerencse dönti el, ezért egyik választási módszer sem vezet biztosan a társadalom valódi érdekeinek érvényesítéséhez. Platón elképzelései a bölcsek által kormányzott államról Szókratész tanításaiból fejlődtek ki.

A Spárta és szövetségesei ellen vívott Peloponnészoszi Háború (Kr. e. 431–404) elvesztése, és a várost elfoglaló spártaiak által kinevezett diktátor-kormány („a harminc zsarnok”) önkényuralma miatt az athéniak hite megingott a demokrácia intézményében, amelyet Szókratész is kritizált, ráadásul az ősellenséget, Spártát merte dicsérni. Nem fogadta el „az erő feljogosít” a mai Magyarországon is kormányzati gyakorlatként alkalmazott elvét. Lesújtó véleményeit még akkor sem tartotta titokban, amikor a hatalom bírálata életveszélyessé vált. Tanítványa, Platón a lovakat csipkedő bögölyhöz hasonlította az Athén kormányát, hatalmasságait, köztiszteletben álló személyiségeit folyamatosan gúnyoló Szókratészt.

A filozófus ellenségeinek tábora különösen akkor kezdett nőni, amikor barátja, a történetíró Xenophón  arra kérte Delphoi jósnőjét, hogy nevezze meg Athén legbölcsebb emberét. „Nincs bölcsebb ember Athénban, mint Szókratész”, mondta a jósnő. A bejelentést hallva Szókratész minden bölcsességet nélkülözőnek vallotta magát nyilvánosan, majd egyenként megkérte Athén összes bölcsnek tartott polgárát, államférfiakat, filozófusokat, költőket, művészeket, hogy cáfolják meg a jósnő szavait. Érveiket meghallgatva arra a következtetésre jutott, hogy bár mindegyik bölcsnek gondolja magát, ő bölcsebb náluk, mert bevallotta, hogy nem tud semmit. Mivel rendszeresen, nyilvánosan hülyét csinált a hatalmasságokból, azok meggyűlölték és vesztére szövetkeztek. Az ifjúság tanításaival történt megrontása, és idegen istenek imádása („Athén istenei imádásának megtagadása”) vádjaival perbe fogták. Szókratész valóban erőtlen fikcióknak nevezte az athéniak isteneit, akiket a város törvényei szerint minden polgárnak kötelező volt imádni. Egyes források szerint még azt az általánosítást is megengedte magának, hogy voltaképpen minden isten fikció, a vallások pedig cinikus konspirátorok elmeszüleményei, amelyek egyetlen célja a tömegek tudatlanságának kihasználása.

Szókratész ügyének tárgyalása során mondott szavai nem maradtak fenn írásban. Tanítványa, Platón mestere halála után rekonstruálta őket Szókratész védőbeszéde című dialógus-drámájában. A dráma szövege szerint bírái lekicsinylően szónoknak nevezték a filozófust. Szókratész válaszában a szónok erényének az igazmondást, a bírák erényének a beszédmodort nevezte. Egyik vádlója, Melétosz szerint „Vétkezik Szókratész és áthágja a törvényt, mert földalatti dolgokat és égi jelenségeket kutat, a silány ügyet jónak tünteti fel, és másokat is erre tanít”. A másik vádja: „Vétkezik Szókratész, mert megrontja az ifjakat és nem hisz azokban az istenekben amiben a város, hanem új daimonok működésében” volt. Válaszában Szókratész úgy határozta meg a bölcsességet, mint annak meghatározását, amit nem tudunk. A mesterségbeli tudás önmagában nem jelent bölcsességet, hangoztatta. A második vádra adott válaszában kimutatta a vádlója szavaiban rejlő ellentmondást, miszerint ő nem hisz az istenekben, de hisz a démonokban. Hogyan lehetséges ez, hiszen a démonok az istenek gyermekei? Elmondta, hogy élete során mindig csak az emberek javát kereste, s vádlóival ellentétben kerülte a vagyon- és hírnévszerzést. Szerinte az ember érje be annyival, amennyi megélhetéséhez elég, és fordítsa fennmaradó idejét saját maga és a közösség tökéletesítésére.

Mivel hitte, hogy a törvényeket – (a zsarnokság elleni polgári engedetlenséget erkölcsi kötelességnek tartó Konfuciusszal ellentétben) még a nyilvánvalóan rosszakat is – az állam rendjének fenntartása érdekében be kell tartani, bejelentette, hogy bármi is legyen az, el fogja fogadni a törvényszék ítéletét. Vádlói megkérdezték a filozófust, hogy szerinte milyen büntetést érdemel. Szókratész azt javasolta, hogy a kormány élethosszig tartó járadékot és minden nap vacsorát fizessen neki Athén hűséges szolgálatáért. A személyes ellenségeiből álló bíróság bűnösnek találta és méreg általi halálra ítélte.

Platón szerint az ítélet kihirdetése után a filozófus azt mondta, hogy sokkal nehezebb a bűntől megmenekülni, mint a haláltól: „Hisz' ez a halálnál fürgébben fut. Így engem, aki lassú járású vagyok és öreg, lassabban futó ellenség ért utol, vádlóimat pedig, mivel fiatalok és fürgék, a gyorsabban futó: a gonoszság… Én innen úgy távozom majd, mint akit ti halálos ítélettel marasztaltok el, ezek pedig úgy, mint akiket az igazság marasztalt el a gonoszság és jogtalanság vétkében.” A túlvilágon majd találkozhat a korábban meghaltakkal, köztük az igazságos bírákkal, mondta: „…megtalálja majd ott az igazi bírákat, akikről azt tartják, hogy ott ítélkeznek, Minoszt, Rhadamanthüszt, Aiakoszt, Triptolemoszt és mind a többi félistent, aki életében igazságos volt, vajon lehet-e rossz ez az átköltözés. Vagy azt, hogy együtt lehettek Orpheusszal, Müszaiosszal, Hésziodosszal meg Homérosszal, ugyan mennyiért nem adnátok sokan?”

 

Barátai megszervezték szökését, de Szókratész, aki irtózott az öregségtől, úgy gondolta, hogy küldetése befejeződött ezen a világon. Nem akarta, hogy azt gondolják, filozófushoz méltatlanul fél a haláltól, és azt sem, hogy szökése hiteltelenné tegye tanításait. Nem menekült el, otthonában várta a mérget tartalmazó kehellyel érkező ítéletvégrehajtót. Úgy gondolta, hogy más országokban ugyanaz a sors várna rá, hiszen nem hagyná abba a helyi hatalmasságok ostobaságának leleplezését, ezért azok is meggyűlölnék. Elveinek azért is mondott volna ellent a szökés, mert azzal, hogy tudatosan vállalta a városállam törvényeinek betartását, abba is beleegyezett, hogy a polgárok megvádolhassák, és bíróságuk elítélhesse. Szökése a társadalommal kötött szerződésének megszegése lenne, mondta.

Szókratész tehát kiitta a bürökből (Conium maculatum) főzött méreggel teli kelyhet és hite szerint Athén bűneit magára véve, a város lelkét ezzel megtisztítva meghalt. Az utolsó pillanatig öntudatánál volt. Tanítványaival beszélgetve, viccelődve figyelte, ahogy először lábai bénultak meg, majd a bénulás átterjedt a felső testére. Végül a leálló légzés segítette át az általa kíváncsian várt túlvilágra. A közösség bűneinek önfeláldozás útján történő felvételének motívuma, a közösség önként vállalt halál segítségével történő megváltása legközelebb Jézus történetében jelent meg, s vált világvallássá.

Megjegyzés: A Platón Szókratész védőbeszéde című drámájából vett idézetek Devecseri Gábor fordításai – Platón összes művei I-III., Bp., Európa Könyvkiadó, 1984

Ötödik fejezet

Az antik Róma cenzorai

2013. január 28.

„A könyvek elégetésénél súlyosabb bűnök is vannak. Egyik közülük a nem olvasásuk.”

Joseph Brodsky

A kémek nem maguk döntik el, hogy mikor, hová telepítsék őket, sem azt, hogy milyen hosszú ideig teljesítsenek szolgálatot az adott, ritkán kellemes területen. Gyakran missziójuk valódi célját sem tudják. Legfontosabb kötelességeik egyike a túlélés, bármi áron – ebben hasonlítanak a valódi forradalmárokra (l. a direkt akció, a politikai tüntetések élő színházzá változtatása hasznosságát hirdető amerikai yippie-ideológus, Abbie Hoffman definícióját Schuller Gabriella – Najmányi László YIPPIE! Az engedetlen polgár című, az 1960-70-es évek amerikai és európai ifjúsági mozgalmait ismertető tanulmánykötetében, Golyós Toll Kiadó, Szombathely, 1988). Mindez az időből érkezett megfigyelőkre is vonatkozik. A 108 kódszámra időnként még hallgató ügynök (a szám misztikus konnotációiért l. Tibet, India, Japán, stb.), utasításra várva az ősi kultúrák, köztük a lerombolt Trójából érkezett illegális bevándorlók utódai által alapított antik Róma diszkrét báján meditál az Ígéretek Földje (l. Dr. Bardo: TransMission 2013/05) bűzös, nyálkás, ragadós, ködös, örök félhomályában.

Oh, azok az ősi kultúrák! Kínai utam legerősebben rögzült emléke a porcelánbaba szépségű, engem mosolyával és szexi pillantásaival elcsábítani igyekvő kínai lány a pekingi étteremben, aki hirtelen megszívta az orrát, harákolt, és egy jókora turhát köpött a márványpadlóra. A vacsora során az étterem szinte valamennyi vendége követte példáját. Akárhányszor kinéztem a vonatablakon Indiában, mindig szart valaki a vasúti töltésen. Gyakran egyszerre többtucatnyi ember, egymástól karnyújtásnyira. Oroszország is régi, nagy lelki mélységeiről, irodalmáról, zenéjéről, művészetéről, balett-táncosainak éteri szépségéről ismert kultúra. A Transz-Szibéria expressz éttermének főpincére az egyik pillanatban még Puskint szavalt asztalomnál nagy átéléssel, a másik pillanatban felpofozta a szomszéd asztalnál ülő honfitársát, mert az méltatlankodni merészelt a hideg leves miatt.

Róma őstörténetét az antik Görögországhoz hasonlóan csak közvetett forrásokból ismerjük, mert gyakorlatilag az összes régi feljegyzést megsemmisítették (elcenzúrázták) a várost Kr. e. 390-ben elfoglaló és feldúló gallok. A legkorábbi, hitelesnek mondható forrásmunka Titus Livius Kr.e. 27 és 25 között, Augustus császár uralkodása idején írt Ab urbe condita libri (Ab urbe condita – Könyvek a város alapítása óta) című, monumentális történelemkönyve, amelynek mintegy 25 %-a maradt fenn. A Kr.e. 753-ban alapított, körülbelül 1200 évig működő birodalom államformája az első hét uralkodó után, Kr.e. 509 körül monarchikus (örökletes) királyságból arisztokraták irányította köztársasággá vált. A hetedik, utolsó római királyt, a „Superbus” (Arrogáns) becenevet bizonyára nem véletlenül kapott, etruszk származású Lucius Tarquiniust Lucius Junius Brutus (Julius Caesar leghíresebb gyilkosa, Marcus Junius Brutus őse) patrícius taszította le trónjáról. A király elűzésének közvetlen oka az volt, hogy a trónörökös királyfi, Sextus Tarquinius megerőszakolta Lucretiát, Lucius Junius Brutus nőrokonát. Ez az esemény azonban csak az utolsó csepp volt a hatalomra régóta vágyó, a király centralizált erőterét egyre nehezebben viselő római arisztokrácia (a patríciusok) aranykelyhében.

A zsarnoknak minősített király elzavarása után azonnal hozzáláttak az államhatalom intézményeinek átalakításához. A birodalmat ezentúl két, kezdetben kizárólag a patríciusok köréből, egy évre választott konzul (consul) irányította. Mindketten megvétózhatták egymás döntéseit. Ugyancsak évente választották újra a városállam önkormányzatát (magistratus). Alkotmányban rögzítették az egyház, az igazságügy és az állam szétválasztását, és az ellenőrzés és hatalmi funkciók kiegyensúlyozása (checks & balances) rendszerét. A konzuloknak együtt kellett működniük a szenátussal, amely eredetileg patríciusokból álló tanácsadó testület volt, de gyorsan növekedett, nemcsak méretében, hanem hatalmában is, egyre szimbolikusabbá téve a konzulok hatáskörét. 

A történelem során nem sokszor sikerült a vén Európának megelőznie az ősi Kínát az intézményesítés tekintetében. Ilyen kivételes eset volt a hivatalos cenzúrázás a Kr.e. 6. században, kb. négyszáz évvel a Qin dinasztia (Kr.e. 221–206) uralkodása idején létrehozott kínai Cenzori Hivatal (Yùshǐtái; Dūcháyuàn – erről az intézményről a cenzúra történetét és a cenzori személyiség pszichológiáját ismertető blogbejegyzés-sorozatom Második fejezetében írtam részletesen) előtt történt bevezetése az antik Rómában. A „censor” szó római eredetű. A cenzori hivatalt a hatodik király, Servius Tullius (Kr. e. 578–535) uralkodása idején hozták létre. Az első cenzor maga a király lett. A köztársaság megalakulása után, Kr.e. 443-ig a konzulok látták el a cenzorok feladatát.

Ahogy a régi görögök, és Magyarország jelenlegi, a népet népies műdalokat hallgatva zokogó,  kettőt jobbra, kettőt balra lépegetve táncoló, tokaszalonna- és pálinkafüggő, méltóságteljes lassúsággal újratemetkező, a temetések szünetében futballozó, felpántlikázott, tetszés szerint tornáztatható, intésre helyeslő és masírozó koncepciónak látó Központi Erőtere, a rómaiak is úgy gondolták évezredekkel ezelőtt, hogy a kormányzati feladatok közé tartozik a populáció jellemének formálása is. A cenzúrát, bizonyos, a hatalom által megfogalmazott gondolatokkal ellentétes nézetek betiltását, a közízlést sértő viselkedés megbüntetését erkölcsös, kívánatos cselekedetnek tartották. Kr.e. 443 után egyszerre két cenzort választottak, eredetileg öt éves szolgálatra, de 10 évvel később, Mamercus Aemilius Mamercinus diktátor 18 hónapra rövidítette szolgálati idejüket. A cenzorok egyike patrícius, a másik plebejus (plebs – a köznépből való) volt. Kezdetben csak azokat választhatták cenzoroknak, akik korábban már konzulok voltak. Bár nem szabályozta törvény, hogy valakit többször is cenzorrá válasszanak, ilyen eset csak egyszer fordult elő. A Kr.e. 265-ben másodszor is cenzorrá választott Gaius Marcius Rutilius törvénybe foglaltatta a hivatal többszöri elfoglalásának tiltását. Mindkét cenzort ugyanazon a napon választották. Ha a valamelyikükre leadott szavazatokat nem sikerült aznap megszámolni, mindkettőjüknek új választáson kellett indulnia.

Bár a cenzorok a konzulok, a prétorok (praetor – katonai parancsnok, a törvények végrehajtatásával és különleges feladatokkal megbízott magiszter), és a liktorok (lictor – az első király, Romulus által alapított állami testőrség tagja) alatt álltak rangban, nagy tisztelet övezte őket, hivatalukat szentnek (sanctus magistratus) tartották. Senkinek sem tartoztak számadással, saját nézeteiket korlátozás nélkül ültethették át a gyakorlatba. Jogukban állt bíborral szegélyezett tógát viselni, és a legmagasabb rangúaknak kijáró különleges, összehajtható, elefántcsont intarziával díszített, de nagyon kényelmetlen, háttámla nélküli, alacsony karfával ellátott, ívelt, X-lábú széken (sella curulis) ülni. A szék szándékos kényelmetlensége arra figyelmeztette őket, hogy hatalmuk csak időleges.

A római cenzorok feladatát képezte a népszámlálás (census) levezetése, a polgárok vagyoni- és családi helyzetének, katonai szolgálatra való alkalmasságának felmérése, és adóik megállapítása. Ők kezelték az államkincstárt is. A korai kínai cenzorokhoz hasonlóan ők felügyelték a nagy állami építkezéseket. Aki kivonta magát az ötévenként rendezett népszámláláson való részvétel alól (incensus), a legszigorúbb büntetésre számíthatott. Az illetékes cenzor ítéletének megfelelően bebörtönözhették, eladhatták rabszolgának, ki is végezhették. A népszámlálások eredményeit tartalmazó listákat (Tabulae Censoriae) kezdetben a Villa Publica közelében épített Atrium Libertatis épületében, később a Nimfák templomában, illetve Saturnus templomának archívumában (aerarium) tárolták. Lukács Evangéliuma szerint Jézus az Izraelt megszállva tartó rómaiak egyik népszámlálása idején született.

A cenzorok feladata volt a minden rómaira kötelező érvényű erkölcsi szabályok (regiem morum) betartatása is. Jogukban állt az erkölcstelenül, szemérmetlenül, megbotránkoztató módon viselkedő szenátorok kizárása a szenátusból (ejectio e senatu). Pénzbüntetéseket róhattak ki, és elkoboztathatták az erkölcsöket megsértők közpénzből vásárolt lovait. Az egyik leghíresebb római cenzor, az idősebb Marcus Porcius Cato (Kr.e. 234–149) kizáratott egy férfit a szenátusból, mert az nyilvánosan megcsókolta a feleségét. A nyilvános csók a korabeli Rómában botrányos, alantas, gusztustalan cselekedetnek számított . A magánrezidenciákon rendezett orgiák, a bordélyházak látogatása, bármely nembeli szeretők tartása ellen senki sem emelt kifogást.

Elvileg a cenzorok a római polgárok magánéletének minden szféráját ellenőrizhették. Persze ezzel a jogukkal legtöbbször csak politikai megrendelésre éltek. Nem csak az volt a feladatuk, hogy megelőzzék a bűnt és büntessék az erkölcstelennek, megbotránkoztatónak minősített cselekedeteket, de meg kellett őrizniük a „római karaktert”, etikát, szokásokat, (mos majorum), tradíciókat (regimen morum) is. Figyelmeztetéseket (notatio, animadversio censoria) küldhettek a delikvenseknek, akik nevét és bűneit nyilvánosságra hozhatták (Subscriptio censoria). Elvileg súlyos büntetés járt az erkölcstelennek minősített szakmák – pédául a színészet – gyakorlásáért is (mivel a római színház legkülönbözőbb formái mindvégig virágoztak, ezt a büntetést bizonyára csak ritkán alkalmazták). Büntethették a szingli életformát és a gyermektelenséget, mivel a megfelelő adóbevételek és erős hadsereg fenntartása érdekében minden felnőtt római polgár számára kötelező volt a népesség szaporítása. A cenzorok joga volt a gyermekteleneket, vagy az erkölcstelennek, botrányos viselkedésűnek minősítetteket pénzbüntetéssel (aes uxorium) sújtani, vagy, ha a pénzbüntetés a szingliket és a gyermektelen házaspárokat nem ösztökélte szaporodásra, törzsükből kizárni (motio e tribu), római állampolgárságuktól megfosztani, száműzni a városból, vagy a birodalom teljes területéről. A cenzorok munkájához tartozott a populáció ötévenkénti, méltóságteljes felvonulással kezdődő és végződő, állatáldozatok bemutatását is magába foglaló szertartás keretében történt rituális purifikációja, megtisztítása (lustrum) is. Nyilván hasonló főpapi, sámáni funkciókra, a „nemzeti karakter” fejekbe passzírozásának jogára, és a szellemi élet feletti korlátlan hatalomra áhítozik a Központi Erőtér által a magyar kultúrára nemrég rászabadított, a néhai bolsevik diktatúra idején is kegyenci státuszt élvező Asztalos Szent Komisszár és Kaszás Szent Lambéria is (l. Páneurópai Köztemető).

A cenzori hivatalt Titus Flavius Domitianus (Kr.u. 51–96) császár szüntette meg. A PR-szakemberként is kiváló uralkodó tudatosan, személyes imázsát gondosan megkomponálva, a vallási életet, a hadsereget és a kulturális propagandát kontrollálva fejlesztette ki személyi kultuszát. Önmagát nevezte ki örökös cenzorrá (censor perpetuus), a társadalmi- és magánerkölcsök legfőbb őrévé. A nép szerette, a patríciusok, szenátorok gyűlölték. Biztatásukra udvari tisztségviselők meggyilkolták. Emlékének ápolását megtiltotta a szenátus. Tacitus, az ifjabb Plinius és Suetonius, a szenátus alkalmazásában álló történetírók írásaikban gonosz, paranoid diktátorként tüntették fel a lemészárolt uralkodót. Későbbi elemzők cáfolták ezeket a véleményeket. Valós tettei alapján a meggyilkolt császárt ugyan ők is kegyetlen zsarnoknak gondolták, de szerepét, Róma felvirágoztatására, békéjének fenntartása érdekében bevezetett kulturális, gazdasági és politikai programjait a történészek ma már pozitívnak tartják. Bár a római császárok némelyike – például Claudius és Vespasianus – Domitianushoz hasonlóan felvette a cenzori címet is, a magas hivatal eredeti rangja és hatalma nem született újra. Emléke mintát adott a későbbi korok zsarnoki rendszereinek, leghamarabb a birodalom hanyatlása idején a szellemi mellé a politikai hatalmat is megszerző, nyíltan, bevallottan diktatúraként működő, intézményesült keresztény egyháznak.

Hatodik fejezet

A zsidó-keresztény cenzúra – Első rész

2013. február 10.

„És sokan a hívők közül eljőnek vala, megvallván és megjelentvén cselekedeteiket. Sokan pedig azok közül, kik ördögi mesterségeket gyakoroltak, könyveiket összehordva, mindeneknek láttára megégetik vala. És összeszámlálák azoknak árát, és találák ötvenezer ezüstpénznek. Ekképen az Úrnak ígéje erősen nevekedik és hatalmat vesz vala.”

Apostolok Cselekedetei 18, 19, 20 (Károli Gáspár fordítása)

A Pál apostol (kb. Kr.u. 5–67) Efézus városába érkezése után megrendezett rituális könyvégetés során óriási szellemi értékek semmisültek meg, és az anyagi kár is hatalmas volt. Az elégetett szövegek kereskedelmi értékét kifejező 50 ezer ezüstpénz (attikai ezüst drachma) vásárlóerejéről fogalmat alkothatunk, ha tudjuk, hogy abban az időben, Kr.u. 50–52 körül egy ezüst drachmáért borjút, öt drachmáért ökröt lehetett vásárolni. Mai pénzben, 2012 augusztusi borjú-felvásárlási árakon számolva kb. 1,5 milliárd mai magyar forintnak megfelelő értékű ősi írást égettek el a város magukat megtért keresztényeknek valló lakói. Az elpusztított szellemi kincsek pénzben nem kifejezhető értékét felbecsülni sem lehet. A káldeus papok, egyiptomi, perzsa és görög tudósok, filozófusok tudását megőrző, sok száz éves könyvek, tekercsek égtek el a szeretetet és toleranciát hirdető alapítója tanainak lényegét kicenzúrázó új vallás híveinek máglyáin.

Az emberi természetet vizsgálva meggyőződhetünk, hogy a frissen megtértek általában szenvedélyesebben hirdetik az igét, kevésbé toleránsak, mint az adott vallás régebbi hívei. Jól szemlélteti ezt az internacionalista bolsevista apparatcsikból jobboldali, „nemzeti érzelmű”, a „balliberális” írók, művészek számára „hét szűk esztendőt” kiosztani szándékozó cenzorrá változott, az „Alaptörvény Asztala” kódnevű oltárt és más, idétlen rituális rémségeket kiagyaló Asztalos Szent Komisszár példája, vagy az ugyancsak a bolsevik diktatúra kegyencéből kortárs inkvizítorrá avanzsált Kaszás Szent Lambéria esete. Az efézusi könyvégetés megrendezését megelőzően, első térítő körútja során a szenvedélyes keresztényüldözőből még szenvedélyesebb keresztény hittérítővé vált Pál apostol annyira nem tűrte tanításai igazságának kétségbe vonását, hogy Ciprus szigetén nemcsak kioktatta az őt kritizálni merészelő Elymast, hanem Jézus hatalmát segítségül híva, időlegesen meg is vakította a mágust. Elcenzúrázta a szeme világát. A vakmerő kritikus csak akkor nyerte vissza a látását, amikor felvette a keresztséget, s vele a Bar-Jesus (Bar-Yeshua; Bariesu) nevet.

* * *

A cenzúra az emberiség szentnek minősített szövegeit sem kíméli. A keresztény Biblia cenzúrázása a folyamatosan keletkező új fordítások eszközével még ma is folytatódik. Pár éve egy vidéki város katolikus püspökségének vendégszobájában szálltam meg. Az éjjeliszekrényen az Újtestamentum egyik kortárs fordítását tartalmazó könyvet találtam. A meglehetősen darabos stílusú, vallásuk misztikus vonatkozásait nyilvánvalóan nem ismerő fordítók a Jézus által mondottakat saját kommentárjaikkal látták el. Az első passzus, amit a könyvből elolvastam Lukács Evangéliuma 14. fejezetének 26. strófája volt: „Ha valaki én hozzám jő, és meg nem gyűlöli az ő atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fiútestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom.” Alatta a fordítók kommentárja: „Jézus itt nem azt mondja, hogy gyűlölnünk kell a családunkat, sőt még saját magunkat is…” Ezen a ponton becsuktam a könyvet, s a közvetlenül az ágy felett lógó feszület alatt elhelyezett, XXXL méretű tiltás ellenére rágyújtottam egy Dunhillre és arra gondoltam, érdemes lenne alaposan megvizsgálni a Biblia születéstörténetét.

Mélységesen mély a múltnak kútja, és zavaros, örvénylő benne a víz. Aki túl sokáig néz az örvénybe, azt magába húzza. Sok százmillió ember orientálódik a Bibliában fellelhető törvények, szabályok, tanácsok, tanítások alapján. Az indiai Védák után (az első védikus írások, a Szamhiták – a Rigvéda, a Jadzsurvéda, a Szamavéda és az Atarvavéda – Kr. e. 1500–1000 között keletkeztek) a Biblia a legősibb írott vallási emlék. Keletkezésének sok ezer könyvet kitevő irodalma van. Az Ó- és Újszövetség könyvei, a zsidó és keresztény Bibliák labirintusszerű, rengeteg mellékágat, sehová sem vezető sötét járatba vesző történetét tudományos igények nélkül, nagyon leegyszerűsítve próbálom felvázolni. A történet egyes, általam fontosnak ítélt részleteire a cenzúra történetét és a cenzori személyiség pszichológiáját bemutató blog-bejegyzés sorozatom későbbi fejezeteiben vissza fogok térni. Most elsősorban az érdekel, hogy az eredetileg sem túl megbízható dokumentumokat a későbbiekben hogyan szelektálták, írták át – cenzúrázták – az egyes korok a szellemi mellett világi hatalomra is áhítozó ideológusai.

A Biblia a judaizmus és a kereszténység szent írásainak gyűjteménye. A legkorábbi keresztény Bibliák görög nyelvű, a Kr.u. 4. században keletkezett kéziratok. A legrégebbi fennmaradt  teljes héber Biblia (Tanakh) ugyancsak a 4. században született. A Tanakh három részre osztva tartalmazza a szent szövegeket. A Torah (Tanítás; Törvény) 5 könyve a zsidó nemzet történetét, törvényeit és Istennel kötött szövetségét írja le. A Nevi'im (Próféták) az ősi Izrael és Júda törzseinek történelmét és a próféták jövendöléseit ismertető írásokat foglalja egybe. A Ketuvim (Írások) költői és filozófiai jellegű feljegyzéseket (mint a Psalmusok és Jób könyve) tartalmaz.

Az addig szájhagyomány útján terjedő (itt érdemes emlékezni arra, hogy a szájhagyomány akár néhány év alatt gyökeresen meg tudja változtatni a rábízott tanúbizonyságokat) szövegeket a Kr. e. 12. és 2. század között, ezer év alatt foglalták írásba. A héber Bibliát valószínűleg három lépésben kanonizálták (az összes rendelkezésre álló szöveg átválogatásával, szelektálásával, átírásával, cenzúrázásával hitelesítették, hivatalosították). Először a Törvény könyvét a száműzetés idején, másodszor a Próféták könyvét a szíriaiak által elszenvedett üldöztetés alatt, végül az Írásokat Jeruzsálem bukása, Kr. u. 70-et követően, nagyjából akkor, amikor a keresztények elkezdték összeállítani a saját szent könyveiket.

A legrégebbi fennmaradt teljes héber nyelvű Biblia (a Masoreticus szöveg) a középkorban, a Kr. u. 9. században készült. A 20. században előkerült, a Kr. e. 2. században íródott, Biblia-részleteket tartalmazó „Holt-tengeri tekercsek” szövege részben megegyezik a későbbi évszázadokban rögzített Tanakh-szövegekkel, részben eltér azoktól. A héber Biblia kanonizálása során bizonyos, korábban hitelesnek tartott szövegeket kivettek a gyűjteményből, másokat átírtak azok, akik úgy gondolták, hogy ők ismerik leginkább a teremtés és a zsidó nép történetét, ők értelmezik egyedül helyesen a törvényeket, az Istennel kötött szövetség lényegét. Másszóval az átszerkesztők, átírók, cenzorok úgy vélték, vagy legalábbis azt hirdették, hogy maga a „Rejtőzködő Név” (a mainstream zsidó vallás nem nevezi meg Istent, de a Torah misztikus vonatkozásait kutató zsidó kabbalisták különböző hosszúságú – egy, kettő, négy, nyolc, tíz, tizenkettő, tizennégy, huszonkettő, harminchárom, negyvenkettő, hetvenkét, sőt, a szent könyv összes betűjét idézve 304805 betűből álló – szimbolikus, permutatív neveket komponáltak számára) hatalmazta fel őket az ősi szövegek egy részének kicenzúrázására, más részük átírására. Sok hittudós állította, hogy az általuk szerkesztett szövegeket maga a Teremtő diktálta neki.

A keresztény Biblia két részből áll. Az első rész, az Ótestamentum tartalmazza a héber Szentírás (Tanakh) szövegeinek egy részét, de az eredetitől eltérő sorrendbe rendezve. A zsidó Biblia Jeruzsálem és a Templom visszafoglalásával fejeződik be, a keresztény Ó Testamentum Malahiás próféta könyvével. Számos zsidó Biblia variáció létezik. A mainstream, a legtöbbek által gyakorolt judaizmus 24 könyvre osztotta a héber Szentírást, míg a kisebbségi szamaritánusok csupán 5 könyvet tartanak hitelesnek. A mainstream héber Biblia 24 könyvét a katolikusok 39, a protestánsok 66, az etiópiai orthodox keresztények 81 könyvre bontották.

A kereszténység megszületését követő évszázadokban az új, intézményesülni kezdő vallás vezetői, fő ideológusai összegyűjtötték a vallásukra vonatkozó, szájhagyomány útján terjedő történeteket és írott szövegeket. Köztük az Evangéliumokat (a végül hitelesnek minősített négy Evangéliumokon kívül még számos, különböző apostoloknak – Kételkedő Tamásnak, Júdás Iszkariotnak, Szent Péternek, stb., és Jézus egyetlen női tanítványának, Mária Magdolnának (aki egyes kutatók és eretneknek minősített keresztény szekták, például a franciaországi catharok szerint Jézus szeretője, vagy felesége volt) – tulajdonított Testamentum cirkulált az első keresztények között) is, és az apostolok leveleit. Egy részüket hitelesnek, más részüket hiteltelennek (apokrif) minősítették. Kiválasztották, sorrendjüket átrendezték és helyenként átírták a zsidó szent könyv azon részleteit is, amelyeknek helyet adtak az általuk Ótestamentumnak nevezett gyűjteményben. Az átkomponált szövegek fő funkciója az lett, hogy az egyre erősödő hivatalos keresztény egyház kialakuló tanításainak és érdekeinek megfelelően előkészítse Jézus tanításai és története legendájának kifejtését.

Bár sokat mondó, hogy a keresztény ideológusok mely részleteket ítéltek átvenni érdemesnek a zsidó szent szövegekből, milyen sorrendi változtatásokat eszközöltek, és mely szövegeket, hogyan fogalmaztak át, számomra az a legmeghökkentőbb, hogy a Parancsolatokat, a zsidó és keresztény hívők legfontosabb erkölcsi útmutatásait is átírták, átrendezték előbb a zsidó, aztán a keresztény hittudósok.

A Parancsolatokat először Mózes II. könyve (Exodus, 20. fejezet 1–14. vers), a Sinai hegyi kinyilatkoztatás történeti leírása részeként ismerteti a héber Bibliában. Közel 40 évvel később készült a zsidóság nagy tanítómestere beszédeit rögzítő Mózes V. könyve, amelyben (Deuteromonia, 5. fejezet 6–18. vers) ugyancsak tájékoztatást kapunk a Parancsolatoktól. A két leírás között minimális, de nem elhanyagolható szövegeltérést találunk. A zsidó és keresztény vallások követői általában a Mózes II. könyvében leírt szöveget szokták idézni, miközben átsiklanak a könyv állításán, miszerint az eredeti, a Mózes által a Sinai hegyről (kétszer) lehozott, Isten által kőbe vésett (égetett) szövegben 14 parancsolat szerepelt. A 14 eredeti Parancsolatot a héber teológusok tízbe vontak össze. Miért volt szükség a tömörítésre? Ki hatalmazta fel az írástudókat, hogy átírják a Teremtő által saját kezűleg kőbe vésett törvényeket?

A kialakult zsidó kánon szerint a Tízparancsolat két kőtáblán, 5–5 elosztásban helyezkedett el. A katolikus egyház az elosztást 3–7-re módosította. Az első két héber parancsolatot – „Én, az Örökkévaló, vagyok a te Istened, aki kivezetett téged Egyiptom országából, a szolgaság házából.” és „Ne legyenek neked más isteneid rajtam kívül! Ne készíts magadnak szobrot, semmiféle képet, ami az égben fent, a földön lent és a vízben, a föld alatt van! Ne borulj le előttük, és ne szolgáld őket, mert Én, az Örökkévaló, buzgó Isten vagyok. Megbüntetem az atyák vétkét fiaikon, harmad- és negyedíziglen, az Engem gyűlölőkön. Ám szeretetet gyakorlok ezred íziglen, akik Engem szeretnek és megőrzik parancsolataimat.” – összevonták: „Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” A két zsidó parancsolatot összevonó katolikus változatból hiányzik a pogány bálványimádás tilalma, ezért fordulhat elő, hogy a vallás hívei szobrokat, képeket (hogy csontokról, mumifikálódott testrészekről ne is beszéljünk) a bálványimádókhoz hasonlóan tisztelnek.

Hogy meglegyen a tízes szám, és a magántulajdon szentségét kidomborítsák, az utolsó héber parancsolatot – „Ne kívánd meg felebarátod házát! Ne kívánd meg felebarátod feleségét, sem szolgáját-szolgálóját, sem ökrét-szamarát, semmit, ami a felebarátodé!” – a keresztény teológusok kettévágták: „9. Felebarátod házastársát ne kívánd!” és „10. Mások tulajdonát ne kívánd!”. 

A zsidó hit szerinti 7. parancsolat – „Ne légy házasságtörő!” – a katolikus változat 6. parancsolataként „Ne paráználkodj!” formulává változott. A zsidó szabályozás a férjezett nővel folytatott kapcsolatot tiltotta a Parancsolatok születése idején többnejűségben élő zsidók számára. A földi életet örömtelenné, Purgatóriummá, Siralom völgyévé változtatni igyekvő keresztény ideológusok szükségesnek gondolták a nem gyermeknemzés céljából végzett szexuális tevékenységet teljes egészében betiltani, vagyis kicenzúrázták a nemi örömöket a hívők életéből.

Utóirat

Olvasom a neten, hogy Najat Vallaud-Belkacem francia nőjogi miniszterasszonynak 2013. január 31.-én sikerült elérnie, hogy hatályon kívül helyezzék azt a több mint 200 éve, katolikus indítványra született törvényt, amely tiltotta, illetve hatósági engedélyhez kötötte a nők nadrág-viselését. A francia honatyák korábban azzal érveltek a törvény eltörlése ellen, hogy az a törvényhozás történelmének része, és a rendőrség sohasem élt a nadrágot húzni merészelő nők letartóztatásának jogával.

Hetedik fejezet

A zsidó-keresztény cenzúra – Második rész

2013. március 10.

„A korai kereszténység idején, amikor Krisztus új hívei megtértek, természetesen arra buzdította őket a Szentlélek, hogy ragadjanak meg annyi könyvet, amennyit csak tudnak és vessék őket tűzre… A Landover Baptist Church büszkén szponzorálja Amerika Legnagyobb Könyvégetését október 31.-én, a Sátán születésnapján. Harmadszor rendezzük meg ezt az évenként sorra kerülő eseményt. Tavaly októberben 152800 Amerikai Keresztény vett részt a szertartáson. Több mint 3,4 millió könyvet égettünk el!”

Book Burning: A True Christian® Tradition (Könyvégetés: Egy Igazi Keresztény® hagyomány – idézet az amerikai Landover Baptista Egyház honlapjáról (NL nyersfordítása)

Nemcsak a hatalmak megbízottai cenzúráznak, hanem az emberi faj egésze, illetve egyes rész-közösségei is korlátozzák, dimenzionalítják, sekélyesítik, silányosítják önmagukat. A tudomány már jó ideje szellemi de-evolúcióról (devo) beszél, amelynek jeleit – ha képesek vagyunk kissé eltávolodni önmagunktól és a közegtől, amelyben élünk – magunk is megfigyelhetjük. Paradox módon a technikai fejlődés, a kommunikációs lehetőségek korábban elképzelhetetlen bővülése a kommunikáció minőségének radikális romlásához vezet.

Olyan, a közösségek számára alapvető műfajok tűntek el az utóbbi évtizedekben, mint például a társalgás és a levélírás művészete. Amíg nem álltak olcsón rendelkezésre a jelenidejű kapcsolattartást lehetővé tévő eszközök, a telefon, a számítógép, s vele az Internet, az emberek szerettek órákig, sokszor egész éjszakákon át beszélgetni, és a csigapostán hosszú leveleket váltottak egymással. Ma már kerülik az élőben folytatott társalgást, és csak rövid, vakkantás-szerű emaileket és SMS-eket küldenek egymásnak. Sokaknak már pár szó bepötyögése az okostelefonba is időveszteségnek tűnik, ezért inkább ilyen-olyan képekkel pótolják a közlést. Ráadásul, különösen a bolsevista diktatúrából szabadult országokban, már nem érzik kötelezőnek (még praktikus, gyakorlati következményekre vezető témák esetében sem) üzenetekre válaszolni, ami korábban (illetve bizonyos magasabb szintű kommunikációs kultúrával rendelkező nyugati országokban, például az Egyesült Államokban még ma is) súlyos sértést (vagy legalábbis a kapcsolat felmondását) jelentett.

A fogalmiról a képekben és homályos, zavaros érzetekben történő gondolkodásra való áttérés egyik oka, ugyanakkor tünete a könyvolvasás igényének radikális csökkenése. A képekkel és zenével operáló tartalmakkal (pl. tv műsorok) ellentétben a könyvek nem feldolgozott (processed) információkat adnak át, olvasásukhoz, megértésükhöz a fogalmak megértése mellett a képzelet és logika képességei szükségesek. A könyvolvasás nemcsak a szókincset növeli és a stílusérzéket fejleszti, hanem a képzelőerőt és a logikai készséget is.

Korábban a hosszú, személyes beszélgetések, a terjedelmes levelek és a könyvolvasás lehetővé tették az egyes témák mélységi feltárását, komplexitások megértését, és egymás – mások és önmagunk – jobb, alaposabb megismerését. Az egymáshoz minden lényeges jegyben kínosan hasonló, önálló személyiségeknek nem tekinthető egyedekből szerveződött globális tömegtársadalom létrejöttét fajunk öntörpítése tette lehetővé. A kommunikáció radikális elsekélyedésével elsorvadtak az olyan, a kiteljesedett, felnőtt emberi karaktert jellemző képességek is, mint például az empátia érzése, s vele a szolidaritás. Az empátia, az együttérzés alapvető szükségességét minden vallás hirdeti, de leginkább a kereszténység esetében vált e kívánatosnak minősülő jellemvonás emblematikussá, hogy aztán az intézményesülés során sokféleképpen értelmezhető, puszta szimbólummá relativizálódjon.

* * *

A keresztény Biblia szerint Jézus az apostolokra bízta emlékének megőrzését, történetének, tanainak terjesztését. A kanonizált szövegek szerint 11 beavatott végezte ezt a munkát, mivel Iszkariot Júdás az árulás vádja miatt kicenzúráztatott az apostolok köréből. Jézus tanításaira óriási lelki igény volt a Római Birodalomban, mivel a régi istenek elvesztették hitelüket, erejükben egyre kevesebben bíztak. Ennek a spirituális vákuumnak és az apostolok önfeláldozó munkájának köszönhetően az új vallás, a kereszténység a kegyetlen üldöztetések ellenére gyorsan, néhány száz év alatt elterjedt a birodalomban. Még a kanonizált (sok száz más feljegyzés közül kiválasztott, átírt, meghúzott, újrafogalmazott) szent szövegek sem állítják, hogy Jézus új vallást szándékozott alapítani. Beteljesítve a próféciákat ő „csupán” Mózes vallását akarta aktualizálni, új dimenziókkal gazdagítani, és megtisztítani az évszázadok alatt rárakódott félreértésektől, félremagyarázásoktól. Mesterük eredeti szándékát ambíciózus követői alaposan megcenzúrázták.

Jézus történetét a keresztény Bibliából ismerjük. Az Új Testamentum (Újszövetség) könyve 27, eredetileg a főleg az attikai dialektusból kialakult koine (kοινή – „közös”), a poszt-klasszikus (Kr. e. 300 – Kr. u. 300) görög-római világban sokak által ismert görög nyelven írt könyvet tartalmazó antológia, szöveggyűjtemény. A a könyvbe került legkorábbi szöveg kb. Kr. u. 50-ben íródott, a legkésőbbi kb. a Kr. u. 2. század közepén. Jézus élettörténetét és tanításait az Újszövetség könyvét nyitó négy Evangélium ismerteti, a könyvbe foglalt többi szöveg voltaképpen értelmezés, kommentár, kiegészítés.

A legkorábban született Evangéliumot Márk, Péter apostol írnoka, tanítványa írta Alexandriában, Kr. u. 65-70 körül. Evangéliumában mestere Rómában mondott beszédeit összegezte, memóriájára és jegyzeteire támaszkodva. A legenda szerint Péter apostol elolvasta és jóváhagyta a Márk által leírtakat, ezzel a szöveg a szemtanú vallomásának szintjére emelkedett. A hittudósok nagy része egyetért abban, hogy a másik három Evangélium (az írástudatlan Máté, Lukács és János apostoloknak tulajdonított könyvek) Márk szövegének deriváltjai, amelyek más-más aspektusokból ismertetik Jézus tanításait és történetét.

A Jézust személyesen nem ismerő Márk forrásmunkaként használt szövege tehát nem közvetlen, hanem közvetett tudósítás. Jól tudjuk, hogy milyen csalóka az emberi emlékezet. Még a tegnap történteket is ahány tanú, annyiféleképpen meséli el (l. Kurosawa japán rendező A vihar kapujában c. filmjét). Vajon pontosan emlékezett a 20-25 évvel korábban történtekre, Jézus cselekedeteinek, tanításainak minden részletére Péter apostol? Vajon pontosan jegyezte le az általa elmondottakat Márk? Mit tettek hozzá, mit vettek el szövegéből az általa feljegyzetteket lemásolók? Mennyire tekinthető hiteles forrásnak a keresztény Biblia? Azonos-e a történelmi Jézus Krisztus – ahogy őt sok évvel kereszthalála után az intézményesült egyházak elnevezték – a képpel, amelyet róla az évszázadok során, változó tudásszinten, változó érdekek szerint alakítottak ki?

A kb. a Kr. u. 3. században kanonizált (azóta többször módosított) Új Testamentumba nem került be számos, a korabeli keresztény körökben cirkuláló, a hívők egyik vagy másik része által hitelesnek vélt Evangélium, mint például a korabeli egyházi vezetők által apokrifnek, nem-kánonikusnak, gnosztikusnak minősített szövegek és Máté Evangéliuma kivételével az úgynevezett Zsidó Evangéliumok. Az egyházi vezetők által hiteltelennek minősített, ezért kicenzúrázott visszaemlékezések közé tartozik Júdás Evangéliuma. A szöveg egyetlen fennmaradt másolata Kr. u. 280 körül, kopt nyelven íródott, valószínűleg görög nyelvű eredeti alapján. A Júdás Evangéliumát is tartalmazó, bőrkötéses, papiruszra íródott, Codex Tchacos-nak nevezett dokumentum az egyiptomi Beni Masah környékén került elő, az 1970-es években. Nem tudni, hogy az eredeti szöveg pontosan mikor született, csak annyi biztos, hogy a korabeli keresztény ideológusok körében nagy befolyással bíró Irenaeus, a a Római Birodalomhoz tartozó galliai Lugdunum (a mai Lyon) püspöke, az Adversus Hæreses (Az eretnekségek ellen) című könyv szerzője már Kr. u. 180 körül vehemensen támadta.

Júdás nevével és történetével a négy Evangélium mellett az Apostolok cselekedetei könyvében találkozhatunk. A róla szóló feljegyzések lényeges pontokban eltérnek egymástól. Márk szerint a zsidó főpapok a legkevésbé feltűnő módját keresték Jézus letartóztatásának. Nem akarták a vallási ünnep, a zsidó Húsvét (Pesakh) alatt őrizetbe venni, mert féltek, hogy az őt tisztelők fellázadnak, ezért az ünnepet megelőző éjszaka küldték elfogására a római katonákat. Mivel azok nem ismerték Jézust, a főpapok felbérelték az apostolok pénztárnokát, Júdást, hogy a Mester arcát megcsókolva jelezze nekik, kit kell letartóztatni. Itt érdemes megemlíteni, hogy Origen Adamantius (kb. Kr. u. 185–254) afrikai keresztény teológus, az Új Testamentum könyveinek első összeszerkesztője (a szöveggyűjtemény kanonizálása előtt meghalt, így nem volt módjában további, általa fontosnak, hitelesnek tartott szövegekkel gazdagítani az antológiát) arról írt, hogy nem egyedül Júdás, hanem az összes apostol árulta el Jézust.

Júdás haláláról több beszámoló íródott. Máté Evangéliuma arról tudósít, hogy az áruló visszaadta a főpapoknak a vérdíjat, majd felakasztotta magát. A főpapok a visszakapott pénzből földet vásároltak az ismeretlenek és szegények temetője létesítésének céljára. Az Apostolok cselekedetei könyve szerint viszont Júdás nem adta vissza a 30 aranyat, a vérdíjból földet vásárolt, ahol arcra esett, feje egy sziklához csapódott, hasfala felszakadt és belei kiomlottak. A vörös színű agyaggal borított helyet ezért Akeldamának, Vérmezőnek nevezték el. A korai kereszténység egyik vezetője, Papias változata szerint Júdás a hitetlenség élő példájaként járta a világot árulása után. Teste annyira feldagadt, hogy nem fért át olyan utcákon, amelyeken a lovas kocsik könnyűszerrel átgurultak. Végül egy szekér ütötte el az árulót, felszakítva hasfalát, kiontva beleit. Júdás kicenzúrázott Evangéliuma szerint az apostolt a másik 11 tanítvány kövezte halálra.

A Júdás haláláról szóló, egymásnak ellentmondó beszámolók mindmáig sok gondot okoznak a hittudósoknak. A neves Biblia-kutató, C. S. Lewis arra a szakmabeliek körében nagy botrányt kiváltó következtetésre jutott, hogy a Szentírás egyes részletei nem felelnek meg a történelmi tényeknek. Mások azzal magyarázzák az egymástól eltérő leírásokat, hogy Máté apostol Zakariás és Jeremiás próféták könyveit parafraziálva a próféciákhoz akarta igazítani a történetet. A 30 ezüstpénzről Zakariás próféciája beszél, a szegények temetőjét Jeremiás könyve említi.

Különös tény, hogy az Evangéliumok tudósításai szerint feltámadása után Jézus az Utolsó Vacsora korábbi színhelyén, a „felső szobában” összegyűlt 11 apostolnak jelent meg. A hiányzó tizenkettedik apostol nem a később árulónak minősített Júdás volt, ami a kiközösítéséből, illetve a Márk által leírt öngyilkosságából logikusan következne, hanem a Kr. u. 72-ben, az indiai Mylapore-ban meghalt későbbi nagy utazó, Didymus Tamás, a Kételkedő, Mária későbbi mennybemenetelének egyetlen tanúja. János Evangéliuma szerint Tamás valamilyen okból nem jött el az apostolok megbeszélt találkozójára, később pedig nem hitte el, hogy valóban a feltámadott Jézus látogatta meg őket. Nyolc nap múlva Jézus a bezárt ajtón át újra megjelent az ezúttal teljes létszámban – tehát Júdással és Tamással együtt – összegyűlt tanítványok előtt. Ekkor utasította Tamást, hogy ujját sebeibe helyezve bizonyosodjon meg személyének valódiságáról.

Júdás Evangéliuma az apostol és Jézus beszélgetéseit tartalmazza. A kanonizált Evangéliumokkal ellentétben dialógusok formájában íródott. Ez a Kr. e. 2. évezredben, Sumériában született forma közkedvelt volt a klasszikus görög és indiai gondolkodók körében. Az indiai Rigvédák himnuszai és a Mahabharata párbeszédekként íródtak. Európában Platón (kb. Kr. e. 437–347) munkásságának köszönhetően terjedt el ez a logikus gondolkodásra és termékeny vitákra késztető kommunikációs megoldás.

Júdás könyve szerint az apostol mestere instrukcióit követte, amikor a római katonák kezére adta őt. A szöveg szerint Jézus gondosan megtervezte a halálához vezető események sorát, hogy azok a Messiás eljöveteléről szóló próféciák beteljesedését jelentsék. Júdás Evangéliuma meglehetősen népszerű volt a keresztény vallás kialakulása idején. Irenaeus azt írja fentebb említett könyvében, hogy vannak, akik szerint Káin Isten parancsára végzett a félresikerült, gyenge Ábellel, s akik szerint a teremtés titkos, valódi történetét ismerő, általuk hősként, szentként tisztelt Júdás ugyancsak Isten parancsának engedelmeskedve valósította meg az árulás misztériumát. Ireneus szerint egyes gnosztikus közösségek Jahvét, a zsidók (és a keresztények) rejtőzködő, Ábrahámot fia, Izsák meggyilkolására utasító, kimondhatatlan nevű Istenét gonosznak tartják és tagadják, hogy ő teremtette az Univerzumot. A tudást kereső, a veszélyeket, kihívásokat vállaló bibliai figurákat tisztelő, az intézményesülő kereszténység szentjeit démonizáló gnosztikusok (a „γνῶσις” gnōsis görög szó „tudást” jelent) szerint a valódi, Izrael Istenénél mérhetetlenül nagyobb hatalmú Teremtő küldte e világra Jézust, hogy segítse az embereket megszabadulni a vallási vezetőik által beléjük szuggerált babonáktól, félremagyarázásoktól és félreértésektől. Júdás Testamentuma szerint amikor a tanítványok egyik közös víziójuk értelmezésére kérték a Mestert, ő így válaszolt: „Az állatáldozatokat követelő Istent szolgáljátok. A látomásotokban feláldozott ökör azt a számtalan embert jelképezi, akiket becsaptak, félrevezettek az oltár előtt. Generációk fogják még követni ezt a hamis, gonosz Istent.”

A János Evangéliumában leírt Utolsó Vacsora történetben (János 13:27) Jézus ezekkel a szavakkal bocsátotta útjára Júdást: „Tedd gyorsan, amit tenned kell.” A mainstream keresztény hittudósok szerint Jézus tudta, hogy Júdás árulásra készül, s nem hozzá, hanem az őt megszálló Sátánhoz beszélt. A gnosztikusok véleménye az volt, hogy Jézus mondatát a vele konspiráló Júdáshoz intézte, így utasítva tervük végrehajtására bizalmasát. Szerintük az apostolok közül egyedül Júdás értette meg Jézus tanításait és ismerte küldetése valódi célját. Júdás Evangéliumában Jézus így szól legintelligensebb tanítványához bizalmas beszélgetésük során: „Lásd, minden elmondatott neked. Emeld fel a szemeidet és nézd a felhőt és a belőle sugárzó fényt és körülötte a csillagokat. A csillag, amely utadat mutatja, a te csillagod... Átkozni fognak generációkon át. De egy napon uralkodni fogsz felettük. Valamennyit felül fogod múlni... Végül eljön az erős és szent generáció, amelyet nem ural majd senki. Te az első vagy közülük.”

Júdás apostol az emberben megnyilvánuló gonosz szimbólumává vált az intézményesült keresztény hitrendszerben. A különböző formákban mindmáig működő gnosztikusok a Római Katolikus Anyaszentegyház legfőbb, minden eszközzel a létből kicenzúrázandó ellenségei lettek.

Nyolcadik fejezet

A zsidó-keresztény cenzúra – Harmadik rész

2013. április 10.

“Das war ein Vorspiel nur, dort wo man Bücher verbrennt,

verbrennt man am Ende auch Menschen.”

(„Csak előjáték volt: ahol könyveket égetnek,

végül embereket is fognak égetni.”)

Heinrich Heine

Ahogy korábban említettem, a blogbejegyzések formájában publikált, a cenzúra történetét és a cenzori személyiség pszichéjét bemutató könyvem megírására immár csaknem fél évszázad óta, több-kevesebb változatossággal ismétlődő, személyes élmények inspiráltak. Eseményekben, valódi életkalandokban gazdag, számomra egyre meglepőbben hosszú életet éltem, egymástól távoli, lényegi jegyekben különböző helyszíneken, négy kontinens kilenc országában. Mindenütt alkalmam volt saját szellemi bőrömön megtapasztalni a cenzúra hely-specifikus formáit, találkozni az adott szcénákra jellemző cenzortípusokkal. Egyaránt cenzúráztak bolsevista, kapitalista és vallási alapú diktatúrákban, még a magukat a szabadság védőbástyáinak hirdető állam-formációkban, önmagukat az emberi önkifejezés korlátozásai ellen ádázul harcoló lovagoknak, amazonoknak képzelő, süketnéma, vak, vertikálisan kihívott alvajárók által is. Cenzúráztak a múltban, cenzúráznak a jelenben, cenzúrázni fognak a jövőben is. A cenzúrázás emberi génekbe tokozódott késztetése nem csökken az idő múlásával, csak a szempontjai és módszerei változnak valamelyest. Úgy gondolom, hogy a mások korlátozására irányuló vágy ősidők óta része az önfejlesztésre képtelen, alapból diktátori alkatú emberek természetének, s nemcsak genetikai úton öröklődik.

„Légy szabad, személyes és közvetlen”, mondta ostoba, konok, gőgös, feledékeny, diszlexiás tanítványát az élet és a művészet mesterségesen megvont határai eltüntetésének titkaira tanító Mester. E blogbejegyzés-sorozat írása közben, pályám örökkévalóságokkal ezelőtti startjának alapszabályaira emlékezve alakult ki az a formai, egyben természetesen tartalmi megoldásom, amely szerint az egyes posztokat régebben, vagy a közelmúltban átélt személyes cenzúra-élmények közreadásával indítom, mielőtt rátérnék az adott fejezet fő témájára. Induljon hát ez a mostani szellemi kaland egy minap velem megtörtént, abszurd eseménnyel.

„A múltat végképp eltörölni…” – az idősebbek talán még emlékeznek a vérpezsdítő indulóra, amelynek dallamára a „Szabadság – Egyenlőség – Testvériség” ma már abszurdnak tűnő hármas jelszavától mesmerizálva magát bármire feljogosítva érző rabszolgahad masírozott, hogy lerombolja a még álló valós és szellemi palotákat. A rabszolga-mentalitás legfőbb jellemzője, az alattomosság mellett az irigység. Ha neki nincs palotája, másnak se legyen. Ha neki nem születnek ideái, a másokét be kell tiltani, ki kell radírozni a kollektív emlékezetből. Ha neki nincs említésre érdemes múltja, el kell venni az övét attól, akinek van. És persze az ifjonti ostobaságnak is jellemzője a másokénak vélt múlttól megszabadulás ámokfutó hormonok által felébresztett igénye. Fiatal koromban magam is számos régi családi kincset semmisítettem meg, tettem tönkre (például a régi biedermeier ebédlőasztalból elektromos gitárt fűrészeltem, nagyapám gyönyörű, száz éves, duplafedelű aranyóráját pedig elszívtam Párizsban). Felnőve, felébredve megpróbáltam átadni a múlt értékei megőrzésének fontosságát az új generációknak, meglehetősen sikertelenül. A magyar művészeti portál, amelynek 2005-től 2012 januárjáig, közel hét hosszú éven át, egyetlen szabad nap kivétele nélkül, Karácsonykor és Szilveszter éjszakáin is dolgoztam, arculat-váltás ürügyén törölte sok száz művészeti írásomat, blogbejegyzéseimet, hangjáték-szerű AudioKalauzaimat (AudioGuides) és konyhaművészeti tárgyú értekezéseimet archívumából.

Az archívumból kidobott munkák beszámoltak a hét év legfontosabb amerikai művészeti, kulturális eseményeiről, kiállításokról, frissen megjelent könyvekről, jelentős amerikai és európai művészek életéről és haláláról, gyakran személyes világkörüli tapasztalataimról is. Ahogy nekem küldött leveleik, kommentjeik bizonyították, az olvasók érdekesnek, hasznosnak találták a munkáimat. Diákok egyetemi disszertációik megírásakor forrásértékűnek gondolták az általam közölteket. Kisebb, nagyobb más portálok, néha engedéllyel, legtöbbször kalózkodással, néha a szerző megnevezésével, gyakrabban anélkül, rendre újraközölték írásaimat. Úgy gondolom, hogy a 20. század végén elkezdődött, a 21. század elején folytatódó civilizációs, kulturális paradigmaváltás fontos dokumentumai ezek a ma már csak winchestereim valamelyikén fellelhető művek, amelyek hitelességét a létrehozásukkor végzett alapos, szorgos, gyakran hosszú ideig tartó kutatás és személyes érintettségem adja.

A közt ért veszteséggel foglalkozzon a köz. Ami engem illet, az a cenzori beavatkozás következtében szükségessé vált pluszmunka, előrehaladott korom és romló egészségi állapotom miatt rohamosan fogyó energiáim újabb gonosz elszívása. Honlapomon ugyanis sziszifuszi munkával, évekre bontva felsoroltam és a hozzáférést lehetővé téve belinkeltem az egyes írások és audio-művek címeit. Most azzal a feladattal kell szembenéznem, hogy a kifürkészhetetlen cenzori akaratból (a törölt anyagok, beleértve az AudioKalauzokat is összesen sem foglaltak el pár száz Mb-nyi tárhelynél többet, a hellyel való takarékoskodás tehát nem lehetett valós ok) de-archivált dokumentumokat – sok száz, valószínűleg ezernél is jóval több file-ról van szó – egyenként felpakoljam a netre és átírjam a directory-oldalakon felsorolt címek linkjeit. Mivel – misszionárius lévén – fontosnak érzem e kordokumentumok hozzáférhetőségének megőrzését, hónapokig tartó unalmas robotolás vár rám. Nem vagyok biztos abban, hogy lesz elég időm és energiám a megmászhatatlan hegyként tornyosuló feladat teljesítésére az egyéb, hasonlóképpen aktuális teendőim mellett. Ha lenne jog és igazság, a tiltókat betiltanák, és a lebukott, cenzúrázáson kapott cenzorokat közmunkára ítélve, velük végeztetnék el az ilyesfajta agyzsibbasztó katasztrófaelhárítást.

Egy fura adalék: amennyire láttam, a laza arculat-váltók nem törölték le – legalábbis egyenlőre – az ugyancsak a portál felkérésére készített videó-műveimet. Nyilván azért, mert azok színesek és mozognak.

* * *

„Ló-taasze lləchá `feszel vəchol-təmúná, aser bassá`majim mi`mmaal, vaaser bá`árec mi`ttáchat, vaaser ba`mmajim mi`ttachat lá`árec. Ló-tistachave láhem vəló toovdém kí ánóchí Adonáj Elo`hechá Él qanná, póqéd avon ávót al-báním al-sillésím vəal-ribbéím, ləszónáj – vəósze `cheszed laaláfím ləóhavaj úləsóm(ə)ré micvótáj.”

(A 2. Parancsolat héber szövege a Mózes Második Könyve (Sémót - Nevek; Exodus – Kivonulás), 20:1-14 szerint, Kiejtés szerinti átírásban és a ma beszélt nyelvhez igazodó zsidó nyersfordításban: „Ne legyenek neked idegen isteneid színem előtt. Ne készíts magadnak faragott képet vagy bármely alakot arról, ami az égben fönt, a földön alant és a vízben a föld alatt van. Ne borulj le előttük és ne szolgáld őket, mert én vagyok az Örökkévaló, a te Istened, a féltve őrködő Isten, aki megemlékszik az atyák bűnéről a fiakon harmadiziglen és negyediziglen azokon, akik engem gyűlölnek. És kegyelmet gyakorlok ezrediziglen azokon, akik engem szeretnek és parancsolataimat megtartják.”)

A zsidó vallás tehát egyértelműen tiltja a reprezentációs művészet minden formáját. Ahogy előző blog-bejegyésemben említettem, ezt a bálványimádást megakadályozni szándékozó tiltást nem emelték át a keresztény Parancsolatok közé. Itt kell megjegyeznem, hogy nem tudok olyan esetről, amikor a tiltás megszegőit, a teremtményeket ábrázolni merészelő zsidó művészeket hitsorsosaik, vallási elöljáróik súlyosan megbüntették volna. Mózes Ötödik Könyve (Debarim – Szavak; Deuteronomium – Második Törvénykönyv – 4:15-18) kiveszi az ábrázolás eredeti, az égő csipkebokorból megnyilatkozó Isten által saját lézerkezével kőbe vésett tilalma alól az élettelen tárgyakat és a növényeket, emberek és állatok leképezésének tiltására szűkíti le a  mennyei eredetű cenzúra megfogalmazását: „Őrizzétek meg azért jól a ti lelketeket, mert semmi alakot nem láttatok akkor, a mikor a tűznek közepéből szólott hozzátok az Úr a Hóreben; Hogy el ne vetemedjetek, és faragott képet, valamely bálványféle alakot ne csináljatok magatoknak, férfi vagy asszony képére; Képére valamely baromnak, a mely van a földön; képére valamely repdeső madárnak, a mely röpköd a levegőben; Képére valamely földön csúszó-mászó állatnak; képére valamely halnak, a mely van a föld alatt lévő vizekben.” (Károli Gáspár fordítása). A reprezentáció tiltásának ezt az enyhített formáját illesztette az iszlám vallás szabályai közé a héber és a keresztény vallás által is erősen inspirált írástudatlan, Gábriel arkangyaltól a Hira hegyének barlangjában kapott vízióit rokonának lediktáló Mohamed próféta.   

A reprezentációs művészet ortodox zsidó tilalma 1978-ban, Párizsban kezdett foglalkoztatni, amikor a héber miszticizmus tanulmányozásába kezdtem a Marais negyed ódon antikváriumai kincseinek olvasásával. Az azóta eltelt évtizedek során valahányszor tudomásomra jutott, hogy valamelyik európai, vagy amerikai múzeumban, galériában közszemlére került a téma, ha tehettem, megnéztem a kiállítást és írtam róla. A New York-i Yeshiva University Museum 2010. március 21. és augusztus 1. között rendezett, A Journey Through Jewish Worlds: Highlights from the Braginsky Collection of Hebrew Manuscripts and Printed Books (Utazás a zsidó világokon át: Válogatás a Braginsky gyűjtemény héber kéziratai és nyomtatott könyvei közül) című kiállításáról is írtam annakidején, de beszámolóm a fentebb említett művészeti portál lelkesen múltat törlő ifjú cenzorai ügybuzgóságának következtében a virtuális kukájukba került.

A bemutató jól szemléltette, hogy az elmúlt évezredek során a többi törvényt lelkiismeretesen betartó zsidó művészek mindig leltek valamilyen kibúvót a reprezentációs művészetet tiltó mózesi parancsnak való feltétlen engedelmeskedés alól, és változatos stílusú, formavilágú művek létrehozásával bizonyították hasonlatosságukat a Teremtőhöz. Kezdetben a díszítő elemekként használt, cizellált növény-ábrázolásokkal érték el kreativitásuk kiteljesítését. A moszlim művészektől eltérően őket kevéssé foglalkoztatta a kalligráfia, a szépséges betűk megformálásának nemcsak kézügyességet, hanem emelkedett lelkiállapotot is megkövetelő mestersége. Ahogy a zsidó miszticizmust összefoglaló Kabbala könyveinek illusztrációi bizonyítják, inkább a szimbolikus geometria csak áttételesen (intellektuális értelemben) reprezentatív művészetét kezdték évezredekkel ezelőtt alkalmazni.

Később, a 15. századtól kezdődően a zsidó művészek egyre kevésbé rettegtek az emberek és állatok ábrázolásától. A New York-i Yeshiva University múzeumának kiállítása mindenkit meggyőzhetett arról, hogy milyen fontos szerepet játszott a vizuális kreativitás Európa zsidó közösségeinek életében. Remek példáit láttam a szent és rituális szövegek változatos motívumokkal, ornamensekkel, apró képekkel történő dekorálásának, ahogy a miniatűr betűkkel írt szövegek átszövik az elvesztett zsidó szent város, Jeruzsálem és a Biblia főszereplőinek nagy gonddal készített ábrázolásait, gyakran visszatükrözve a környező kultúrák uralkodó szemléletét és stílusjegyeit. 18. századi, olaszországi esküvői dokumentumokon reneszánsz puttók jelentik be a jó hírt. Egy, a 20. század első éveiben, Indiában készült, a Purim történetét ismertető tekercsen indiai és ottomán motívumok bukkannak fel. 14. századi tudományos értekezéseken művészi módon kivitelezett asztrológiai jelekben és táblázatokban gyönyörködtem, amelyek a személyekre komponált házassági szerződéseken (ketubah) is felbukkantak. A kiállított, az alkotók magas fokú technikai, szakmai tudásáról, intellektuális és esztétikai szintjéről árulkodó műveket csodálva fogalmat alkothattam nemcsak a zsidók kapcsolatáról az őket körülvevő kultúrákkal, de arról is, hogy a nők milyen aktívan vettek részt zsidó közösségek életében. Egy gazdagon, csaknem szentimentálisan díszített, 1842-ben született húsvéti Haggadah (a húsvéti ünnep rendjét rögzítő, az egyiptomi fogságból való szabadulás történetét az egymást követő generációknak átadó szent szöveg) az első zsidó kézirat, amelyet teljes egészében nő, Charlotte von Rothschild illusztrált. A sokszor ellenséges környezetben túlélni igyekvő zsidók identitás-megőrzésének fontos eszköze volt vizuális és irodalmi kultúrájuk megőrzése.

Láthattam és összehasonlíthattam azt is, hogy miképpen képzelték el a bibliai történeteket, ábrázolták a házasság misztériumát a különböző korokban és helyeken élő zsidók. Egy szépséges, többkötetes héber Biblia készítése 1491-ben, közvetlenül a zsidók kiűzése előtt, Spanyolországban kezdődött és 1494-ben, Portugáliában fejeződött be. Nem sokkal később a zsidókat onnan is elkergették. Érdekes és tanulságos a kézirat története is: először egy firenzei kolostorban őrizték, onnan Napóleon katonái rabolták el, később a Vatikán könyvtárába került, majd egy brit könyvgyűjtő vásárolta meg, aki a Braginsky-gyűjteménynek adta el.

Valamennyi kiállított műben érződött a feszültség a statikus szöveg tartalom és annak díszítése között. A zsidó hagyományokat követő művészek igyekeztek kerülni az illusztráció bálványimádásnak minősíthető formáit. A kiállítás anyagában nem találtam Istent ábrázoló képeket. Ez a tartózkodás az oka, hogy a kiállításon bemutatott leggazdagabban illusztrált művek nem imakönyvek, hanem a vallási történeteket elmondó szövegek voltak. A vándorlás évtizedeinek, vagy Eszter történetének allegóriái bemutató könyvek szinte szétrobbantak a személyes tapasztalatokról tudósító színektől, gomolygó formáktól. Az illusztrációk kommentárokká váltak, a szöveg díszítménnyé. Egy 15. századi, Konstantinápolyban született, a híres tudós, Mordecai ben Eliezer által írt könyv fa formáját öltő verssel végződött. Fél évezreddel később a modernisták kísérleteztek az általuk radikálisan újnak gondolt képversekkel. A fa törzsét alkotó szavak ágakban, koncentrikus körökben elhelyezett gyümölcsökben folytatódtak. Ezt a jeletésgazdagító formai újítást 12. századi, Francia- és Spanyolországban élő héber tudósok vezették be.

Gyakorinak találtam az újrafelhasználás (appropriation art – kisajátító művészet, az 1950-es években indult, még mai is virulens nyugati művészeti irányzat) alkalmazását is: az 1745-ben keletkezett Mainz-i imakönyvbe például középkorban íródott szövegek lapjai kerültek. Az 1528-as, bibliai kommentárokat ismertető könyv egyes lapjai 1288-ban íródtak. A házassági szerződések gyakran építészeti tervekre emlékeztettek, utalva az új házasok közös otthonára, jelezve anyagi helyzetüket. A 19. századi, Livornóban íródott ketubah szélein arannyal festett formákból, színes madarakból és virágokból komponált, az olasz népművészetet idéző keret húzódott, amelynek egyik dísze a klasszikus kultúrából átvett, játékos puttó volt. Ez az összetettség jellemezte szinte valamennyi illusztrált kéziratot: a jelen tapasztalatai egyesültek bennük az ősi tanításokkal, az időtlen múlt a változatos jelennel.

Ugyancsak a fentebb említett, ma már tiltóművészeti portál múltpusztító hatalmasságai döntöttek a New York-i Museum of Biblical Art Uneasy Communion: Jews, Christians and the Altarpieces of Medieval Spain (Kényelmetlen közösség: Zsidók, keresztények és a középkori Spanyolország oltárképei) című kiállításáról tudósító, 2010 februárjában írt beszámolóm selejtezéséről. A kiállítás kurátorai a zsidók Spanyolországból 1492-ben történt kiűzetése (kicenzúrázása) előtti két évszázadot vizsgálták, az ebben a kevéssé kutatott periódusban adott hozzájárulásukat az őket elzavaró ország képzőművészetéhez. A kiállítás elsősorban nem az esztétikáról, hanem a történelemről szólt, izgalmas betekintést nyújtva a zsidóság életébe a késő-középkori Spanyolországban.

 

Az általánosan elterjedt nézetekkel ellentétben a zsidók (tömeges letelepülésük a mediterrán országokban a Kr.e. 3. században kezdődött) nem éltek elszigetelten, csak saját Talmudi törvényeiknek engedelmeskedve a spanyol társadalomtban. Éppen ellenkezőleg, a zsidók, mórok és keresztények többé-kevésbé békésen működtek együtt évszázadokon át. Kereskedtek, tanultak egymástól, kölcsönösen formálták egymás kultúráját. Meglehetősen gyakoriak voltak az önként, vagy kikényszerített kikeresztelkedések, és a keresztházasságok is, amit a közelmúltban végzett tudományos kutatások (Y Chromosome DNA Testing, University of Leicester és Pompeu Fabre University) is bizonyítottak: a mai Spanyolország férfi lakosságának kb. 20 %-a  szefárd zsidók közvetlen leszármazottja. Minden bizonnyal a spanyol nők között is hasonló a zsidó származásúak aránya, ezért kijelenthető, hogy a spanyolok kb. 40%-a voltaképpen zsidó. A kiűzetésük előtt Spanyolországban élő zsidók közül sokan köztiszteletben álló művészek, tudósok, ügyvédek, iparosok, kereskedők és bankárok voltak. Az egyre gyakrabban sorra kerülő pogromok, az egyre erősödő antiszemitizmus oka, mint később más országokban is, a sikereiket követő irigység volt. Számos zsidó művész vett részt keresztény templomok, vallási intézmények építésében és dekorálásában.

A New York-i Museum of Biblical Art 32 tárgyat bemutató kiállítása nem törekedett közönségsikerre. Főleg ismeretlen művészek munkáit láthattam, köztük Pere Espalargues nagyméretű, a Szent Szűz életét ábrázoló panelsorozatát, és Maimonides zsidó filozófus Kalauz az összezavarodottaknak című, Fernando Bassa által illusztrált kéziratának lapjait. Egy 15. századi, ismeretlen zsidó művész által festett képen a gyermek Jézus tanítja a doktorokat a középkori zsidó templomként ábrázolt zsinagógában. Miguel Jiménez és Martín Bernat néhány évvel a kiűzetés előtt született, Szent Heléna kihallgatja Júdást című festményén a térdelő, zokogó zsidó áruló a szent kereszt hollétéről vall. Szent Heléna a kép festése idején Spanyolországban divatos, gazdag díszítésű ruhát visel, míg Júdás testét a vádlottak számára kötelező korabeli sötét köpeny burkolja. A kép valószínűleg a Szent Inkvizíció kódnéven működő, egyértelműen sátánista konspiráció működéséről tudósított.

A római katolikus spanyol uralkodópár, I. Isabella királynő és II. Ferdinand király a zsidók kiűzetését előíró rendeletét csak fél évezreddel később, 1968-ban vonták vissza. Addig elméletileg nem költözhetett vallását megtartó zsidó Spanyolországba. A művészet modernista megközelítése inkább a stílusokra vonatkozott, mint a társadalmi és politikai kontextusra, ezért az 1980-as évekig a közhiedelem úgy tartotta, hogy a zsidó művészek nem gyakoroltak számottevő hatást a középkori keresztény spanyol képzőművészetre. A szellemtörténeti fontosságú áttörés 1992-ben, a New York-i Zsidó Múzeum Convivencia című, a Historical Society galériájában megrendezett, a középkori zsidó-mór-keresztény művészetet bemutató kiállításával következett be.

Csak sejthetjük, hogy mi történt volna, ha a Spanyolországból kicenzúrázott zsidók százezrei az országban maradhatnak és hozzájárulhatnak a spanyol kultúra, tudomány, ipar, kereskedelem fejlődéséhez további évszázadokon át. Mindenesetre nemrég bejárta a hír a világot, miszerint a spanyol kormány visszahívja az 1492-ben elkergetett zsidók leszármazottait, gyorsított eljárással állampolgárságot biztosítva nekik. Felmenőik annakidején pénzt, aranyat, ezüstöt nem vihettek magukkal a száműzetésbe, azt a spanyol állam elkobozta. A szíves visszahívás ellenére nincs szó arról, hogy a leszármazottak visszakapják kiűzött őseik einstandolt vagyonát. Úgy látszik a részben a mostani világgazdasági válság, részben a helyi lakáspiaci  spekulációk miatt padlóra került Spanyolországnak égető szüksége van a zsidók helyzetfelismerő és üzleti tehetségére, kreativitására, és persze kapcsolati tőkéjére.

Kilencedik fejezet

A sellők rémuralma

2013. május 10.

„Láttam Derketo hasonmását Föníciában, különös csoda. 
Csípőtől felfelé nő, combjaitól lefelé hal.”

Lucianus Samosatensis: De Dea Syria

Mielőtt a betiltás, kitiltás, berekesztés, kirekesztés, elhallgattatás, meghamisítás középkori gyakorlatát Isten segítségével ismertetve folytatnám a zsidó-keresztény cenzúra korábbi blogbejegyzésekben elkezdett történetét, engedtessék meg nekem, hogy e poszt erejéig az egyik legprominensebb kortárs cenzortípussal, a sellővel foglalkozzak.

Kircher: Oedipus Aegyptiacus Derceto
Atargis, Észak-Szíria Legfőbb Istennője
Illusztráció az Oedipus Aegyptiacus című, 1652-ben publikált könyvből

Lucianus Samosatensis (Λουκιανός ὁ Σαμοσατεύς – kb. Kr.u. 125–180) asszír szónok és író a De Dea Syria (A szíriai istennőről) című feljegyzéseiben az általa meglátogatott szír és főniciai templomokról, köztük egy sellőistennőnek szentelt szakrális építményről számolt be. Az első, máig ismert sellő-történetek időszámításunk előtt ezer évvel, Asszíriában jelentek meg. A Kr.e. 1. században élt Diodorus Siculus (Διόδωρος Σικελιώτης, Diodoros Sikeliotes) görög történész, a Kr.e. 5. században aktív Ctesias (Cnidus, Κτησίας) ugyancsak görög orvost és történészt idézve Bibliotheca historica (Történelmi könyvtár) című monumentális művében  leírta, hogy  Atargatis (Ataratheh, Tar‘atheh, Aphrodite Derceto, Deasura), a később galambbá változott Semiramis (Shamiram) asszír királynő istennő anyja beleszeretett egy halandó juhászba, akit szerelmével megölt. A gyilkosság után szégyenében tóba ugrott, hogy hallá változzon, de a víz nem volt hajlandó eltakarni isteni szépségét, csak derékig engedte elmerülni. Így csupán a hölgy vízbe merült alteste változott hallá. Egy Kr.u. 3. századi szíriai forrás szerint „Szíriában és Urhâi-ban (Edessa, Adma, Adme, Admi, Admum, Antiochia Kallirhoe, Urha, Ourha, Orhay, Urfa, Ourfa, Sanli Urfa, Şanlıurfa, Justinopolis – ősi mezopotániai város) a férfiak kasztrálták magukat a sellővé változott királynő tiszteletére.” A legendákkal egyidőben született képi ábrázolások Atargatist, a babiloni Ea (a suméroknál Enki) istennőhöz hasonlóan, emberfejű, karokkal és lábakkal ellátott, az emberi szexualitás számára nem feltétlenül vonzó halként mutatják (persze az ismert emberi szexuális orientációk között megtalálható a hidegvérű állatok, köztük a kígyók, gyíkok, békák és halak iránti nemi érdeklődés is).

A görögök Derketónak hívták a sellővé változott istennőt, ezen a néven emlegette őt Samosatensis is, mottóként idézett írásában. Egy népszerű görög legenda szerint Nagy Sándor nővére, Thessaloniké is sellővé változott bátyja halála után. Az Égei-tengerben élt, s ha tengerészekkel találkozott, csak ennyit kérdezett tőlük: „Él még Alexander, a király?” (Ζει ο βασιλιάς Αλέξανδρος). A korrekt válasz ez volt: „Él, és még mindig uralkodik” (Ζει και βασιλεύει). Minden más válasz feldühítette a sellőt, aki haragjában elpusztította a hajót és legénységét. A régi görögök háromféle sellőt ismertek: ocenaida, nereida és naida. Anaximander (kb. Kr.e. 610–546) miléziai filozófus úgy vélte, hogy az emberi faj a sellők gyermekeiből alakult ki, de nem részletezte, hogy azok ikrákat raktak-e le, amelyeket mondjuk polipok termékenyítettek meg, vagy elevenszülők voltak. Ez az elképzelés, elsősorban Elaine Morgan írónőnek köszönhetően a huszadik században vízimajom hipotézisként (AAH – aquatic ape hypothesis) fogalmazódott újra.

Szirén

A görög mitológia szirénjeihez hasonlóan a többi kultúra sellői is gyakran énekeltek az embereknek és az isteneknek, megbabonázva édes hangjukkal őket, elvonva figyelmüket a munkájuktól. A sellők énekétől realitásérzéküket elvesztő tengerészek a vízbe szédültek a fedélzetről, vagy hajóikat zátonyokra kormányozták. Az is előfordult, hogy a bajbajutott tengerészeket megmenteni igyekvő sellők ölelésükkel megfojtották a fuldoklókat. Néha meg akarták mutatni vízalatti birodalmukat és levitték szerelmüket a mélységbe. Hans Christian Andersen A kis sellő című meséjében a sellő elfelejti, hogy az emberek nem tudnak lélegezni a víz alatt. Más történetekben a sellők gonoszságból fojtják vízbe az embereket.

Sellő-nő és sellő-férfi

Ismeretlen orosz népművész, 1866

Az Ezeregyéjszaka történeteiben gyakran megjelennek vízben élő, „tengeri emberek”, mint például Dzsullanár, a tengeri-lány. Ezek a lények fiziognómiailag csak abban különböznek az embertől, hogy a víz alatt is tudnak lélegezni. Az emberekkel közös gyermekeik is születhetnek, akik ugyancsak képesek a víz alatt élni. Az Abdullah, a halász és Abdulla, a tengeri-ember című mesében a halász megtanul a víz alatt lélegezni, és felfedez egy, a tenger fenekén élő, kommunisztikus társadalmat, amelynek tagjai nem ismerik a pénzt és a ruházatot. A Bulukija Kalandjai című mese hőse a halhatatlanság füvének keresése közben sellő-társadalmakkal akad össze. A tengeren született Zsulnár és fia, Badr Baszim, Perzsia királya című mesében a sellők énekét meghalló tengerészek a vízbe ugranak, vagy elfelejtik az úti céljukat és elvesznek a tengeren.

 Európai és karib-tengeri sellő

Más vizekre vitorlázva had említsem meg Aycayát, az európai gyarmatosítók által kiirtott neo-taino indiánok Karib-tengeri sellőjét, Jagua istennő unokahúgát, akit a majagua fa (Hibiscus tiliaceus) virága képében is megjelenik, vagy a Haiti-i vodoun vallás La Siréne nevű, a gazdagság és szépség adományozásáért felelős loáját, aki a Nyugat- és Közép-Afrikában tisztelt Mami Wata (Vízanya) helyi avatárja. Kamerunban djegunak, Oroszországban és Ukrajnában Rusalkáknak hívják a sellőket, Olaszországban sirena, ninfa marina, Írországban és Skóciában merrow a nevük, Brazíliában Iara. A Fülöp-szigetek folklórjában a női sellőt szirenának, a férfi sellőt szijokojnak nevezik. Japánban a sellőhús (ningyo) fogyasztása halhatatlanságot eredményez. Jáva déli partját Nyi Roro Kidul sellőkirálynő otthonának tartják a helyiek. Az európai folklórban felbukkanó édesvízi sellőnek (melusina) vagy két halfarka van, vagy kígyótestben végződik. A brit vizeken élő sellők gyakran felúsztak a folyókon és megjelentek a tavakban is. A Lorntie-i Laird először azt hitte, hogy egy asszony fulladozik a házához közeli tóban, és segítségére indult. Szolgája visszahúzta a vízből, azzal, hogy a vízben vergődő alak valójában sellő, aki megöli a segítségére sietőket. A brit legendáriumban néhány embereket gyógyító sellő is felbukkan. Néha férfi sellőkről is olvashatunk beszámolókat. Ezek a lények vadabbak és rondábbak a sellőnőknél, de nem érdeklik őket az emberek. Dorothy Dinnerstein A sellő és a Minotaurusz (Mermaid and the Minotaur – Other Press, 1999) című könyvében a legendákban megjelenő ember-állat hibrideket az ősi felismerés kifejeződésének tartja, miszerint az emberi lények egyszerre azonosak az állatokkal és különböznek tőlük.

 Fidji-szigeti sellő-leletek és sellő szindrómával (sirenomelia) született gyermek

Sirenomeliának, „sellő szindrómának” hívják azt a rendellenességet, amikor egy gyermek összenőtt lábakkal és csökött méretű nemi szervekkel születik. A sziámi ikrek előfordulásához hasonlóan körülbelül minden 100 ezer szülésből egy eredményez sellő-gyermeket, akinek rendkívül alacsonyak a túlélési esélyei a fellépő vese- és vesehólyag komplikációk miatt. A rendelkezésemre álló statisztika mindössze három, a születés utáni kritikus napokat túlélő sellő-gyermeket említ: Tiffany Yorks (sz. 1988, USA), Shiloh Jade Pepin (1999–2009, Kennebunkport, Maine, USA), Milagros Cerrón Arauco (sz. 2004, Huancayo, Peru).  

* * *

Mint ismeretes, a magyar szakmai- és közéletet, benne annak tükör-funkciót ellátó, a társadalom mentális egészségét gondozó, pótolhatatlan, behelyettesíthetetlen szegmensét, a kultúrát az utóbbi években elözönlötték a sellők. Olyan, rendkívül agilis, mélységi gondolkodásra teljességgel alkalmatlan szürkeállománnyal felszerelt, gyakran (De Benoist-i értelemben) mutatós, totálisan aszexuális, önkép és önbecsülés nélküli ifjú hölgyek. Ezek a megbízható, rendkívül szívós munkaerők ugyan többnyire átsiklottak valamilyen felsőfokú szakirányú képzésen, de gőzük sincs szakterületük alapvető viselkedésbeli titkairól, köztük a fair play-ről, tiszteletről, etikáról. És persze az életről is csak annyi fogalmuk van, amennyit egy popcornon hízlalt szabadföldi Smiley tud kifejezni, amikor a körmösnél csiklandozzák. Ha vannak fogalmaik egyáltalán, hiszen ők nem fogalmakban, hanem gyorsan felvillanó, aztán tovatűnő képekben és gomolygó, homályos, zavaros érzetekben „gondolkodnak”. Kiszámíthatatlanok, logikájuk nincs, nem látják az ok és okozat közötti különbséget. Képtelenek érzékelni, hogy mit is tesznek éppen – mérhetetlen tudatlanságukat kiegészítve, ez erejük egyik forrása. Figyelmük rövidebb, mint a házilégyé. Engem, a sokat látott, halmozottan hátrányos helyzetű, vén hadirokkantat a néhai bolsevik diktatúra (az alulról jövő kezdeményezések lelohasztására alkalmazott) hiperaktív KISZ szervezőtitkáraira emlékeztetnek ezek az izgága kis lények, elsősorban lázas, leállíthatatlan pörgésük, rémisztően üres tekintetük, és savanyú szagú kipárolgásuk okán. Munkáltatóik igazi, tapasztalt hozzáértők helyett azért alkalmazzák szívesen őket, mert roppant ügybuzgók, ambiciózusak, bármire rávehetők, minden megaláztatást hálásan kuncogva tűrnek, és kevés fizetéssel is boldogan beérik. Öntisztelet hiányukból fakadó, korlátlan megalázhatóságuk és kihasználhatóságuk erejük másik forrása.

Sellő-leletek

Egyik korábbi munkaadóm is ilyen ifjú sellőt pozícionált fölém, mert bár roppant módon irigyelte, hogy képes vagyok jól végezni a munkám, és kreatív ötleteim nagy hasznára vannak vállalkozásának, személyesen nem mert megregulázni. A hatalmi pozícióba csöppent sellő azonnal lázas aktivitásba kezdett. Anélkül, hogy erről értesített volna, beleírogatott az írásaimba, válogatott csacskaságokat. Kihúzott, átszabott bennük megfogalmazásokat, öntudatlanul, általában sikerrel igyekezve értelmetlenné tenni a közlést. Sehová sem vezető linkeket helyezett el a szövegekben, és igyekezett kiirtani belőlük a humort – a kortárs sellők egyik fő ismérve, hogy teljességgel humortalanok. Átírta a vállalkozás promóciójára használt szakmai önéletrajzomat is. Először lerövidítette, mondván, hogy nem lehet hosszabb, mint az övé, annak ellenére, hogy ő még csak most kezdte a pályáját, míg én már több mint fél évszázada túlteljesítek. Aztán kihúzta önéletrajzomból azt a számomra sorsdöntő tényt, hogy 1978-ban emigrálni kényszerültem Magyarországról. Helyette beírta, hogy „utazgatott”. Amikor megkérdeztem, hogy miért választotta éppen ezt a kifejezést, azt rebegte, hogy az „emigráció” szó „olyan szomcsika”. A „szomcsika” szomorút jelent sellő-nyelven. A sellők ugyanis gügyögnek. A gügyögés a globális tömegtársadalom felnőni képtelen, mindent a saját, életnagyságúnál jóval kisebb léptékükre törpíteni igyekvő tagjainak rendkívül jellemző sajátossága. „Parácska” (paranoiás, paranoia), „depike” (depresszív, depressziós), „köszike”, „bocsika”, „hellóka”, „szióka” – csak néhány hátborzongató példa a sellő-szótárból.

Terjedelmi okokból e blogbejegyzésben sajnos nincs módom arra, hogy a kortárs sellő valamennyi hely-specifikus változatát – ahány kulturális tradíció, annyi hableány – ismertessem az olvasóval. A következőkben némi, feltétlenül szükséges történeti visszatekintéssel megtámasztva az analízist, a Budapesten elszaporodott sellőfajták (Mitteldonauer Festlandiner Wassernixen), közülük is a művészetek és kultúra területén nyüzsgők (Mitteldonauer Festlandiner Kulturkampfer Wassernixen) etimológiájával foglalkozom.

Kínától Arábián át a brit szigetekig a tengerekkel megáldott kultúráknak számtalan történetben megjelenő, gazdagon illusztrált sellőhagyományaik vannak. Az általam most vizsgált, tengerektől elzárt (landlocked) területen értelemszerűen csak folyami- és úgynevezett pocsolyasellők fejlődtek ki, amelyek titokzatos törzsfejlődésük egy pontján a partra másztak, és a tengerekben élő fajtestvéreikétől jelentősen különböző evolúciós folyamat eredményeként alakult ki mai állaguk és formájuk.

A legszembetűnőbb különbség, hogy a tengeri sellők felsőteste nő, alteste hal. A középdunavölgyi alfaj esetében ez pontosan fordítva alakult, ezért éneke is jóval kevésbé vonzó (többnyire sziszegés-, vagy brekegésszerű), mint mondjuk az Égei tenger hullámain szörföző távoli rokonaié, az oceanidáké, a nereidáké és najádoké, a brit szigetek körül úszkáló, a popzenében gyakran felbukkanó (a feljegyzések szerint – elsősorban a 13. századi skót lovag, Sir Patrick Spens balladáira utalok – gyakran 610 méter testhosszúságot is elérő) mermaidek muzikalitásáról nem is beszélve. Állaguk egyaránt lehet szíjas, rágós, száraz, vagy zselészerű, szétfolyó, kocsonyás is. További lényeges különbségek a tengeri és középdunavölgyi sellők között illatukban és ízükben mutathatók ki. Az utóbbiaknak jellegzetes savanyú, poshadt iszapszaguk- és ízük van, míg az előbbiek ugyanazon jellemzőit a tenger tiszta, sós vize és levegője formálja.

A középdunavölgyi sellők mára teljesen beépültek a helyi ember-populációba, sőt, ha csak tehetik, dominálni igyekeznek azt. Elsősorban az államigazgatás, valamint a kultúra és a művészetek területén foglaltak el jelentős pozíciókat. Természetesen más területeken is szorgosan munkálkodnak: nemrég egy kórház elmeosztályán dolgozó ismerősöm mesélte, hogy részlegük élére is egy felsőoktatási intézményből frissen kipattant ifjú sellőt helyeztek, aki első intézkedésével megtiltotta a katatón, depressziós betegeknek a szomorkodást. A sellőket pártok, oktatási intézmények laboratóriumaiban mesterségesen is tenyésztik, osztódással szaporítják őket. E termékek közül több, különböző pártok színeiben a parlamentbe is bejutott. Itt kell felhívnom a figyelmet arra a tényre, hogy a történetírás nemcsak női attributumokkal felruházott, hanem külső jegyeikben férfias jellegű sellőkről (merman) is beszél. Sok kortárs hímnemű sellővel kerültem kényszerű kapcsolatba magam is. Legtöbbjük olyan laza volt, hogy tárgyalásaink során állandóan lefolyt a székről.

A nemi jellegek közötti különbségek a múlt rendszer KISZ szervezőtitkárainak esetében elhanyagolhatóak voltak, s ezt a szexuális neutralitást kortárs leszármazottaik is örökölték. Lényegében szextelenen, de igen lelkes lények intézkedtek, intézkednek lázasan az élet minden jelének elfojtása, a korszellem (Zeitgeist) távoltartása érdekében az iskolákban, hivatalokban, kulturális létesítményekben, az ipar és a mezőgazdaság területén. A Vasfüggöny szétrozsdásodása után az egykori Varsói Paktum országai is a globalizálódás hatása alá kerültek. A homogenizálódás következtében ezeken a lényegében 19. századi szellemiséget (operett-, illetve nagyoperai világlátás, romantikus erőszak, stb.) a mongol-porosz-bizánci interperszonális hagyományokkal (parancsuralom, felelősség ösztönös áthárítása, egyirányú kommunikáció, stb.) együtt szinte érintetlenül megőrző kísérleti terepeken is megjelentek a szabad világban már régebben kialakult kortárs sellő-mutációk, persze a nyugati civilizációs jegyek (pontosság, udvariasság, korrektség, fejlett fogalmazási készség, stb.) nélkül. Ha vizsgálódásainkat a kultúra és művészetek területére szűkítjük le, elmondhatjuk, hogy a globalizálódás, az egész planétát birtokba vevő tömegtársadalom szellemi sugárzásának fokozatosan erősödő beszűrődése következtében a KISZ szervezőtitkárok (az archetípusról beszélek) a „rendszerváltás” után főszerkesztőkké, kurátorokká, művészeti szervezőkké, művészettörténészekké, oral-history gyűjtőkké alakultak itt, a Hadak Útjának forgalmas kereszteződésében.

„Az ilyen és ilyen támogatással megvalósuló nagyszabású kiállításunkon”, keresett fel az ügyeletes kurátor-sellő, „rekonstruálni szeretnénk az 1970-es évek betiltott művészetét, amelynek mindmáig nem volt átfogó bemutatója Magyarországon. Kérjük, írja meg, melyek voltak az Ön életét leginkább befolyásoló művészeti események azokban az években.” Napokig tartó munkával, a lényegre (a betiltásokra) koncentrálva leírtam a számomra legfontosabb tíz ilyen eseményt. A sellő elégedetlen volt az általam leírtakkal. Túl deprimálónak vélte a betiltásokat ismertető beszámolómat, ezért átírta a szöveget, gondosan kiirtva belőle az általa negatívnak minősített lényeget, és meglehetősen figyelmetlenül, copy-paste módszerrel a tökéletes értelmetlenségig újrarendezte a megcsonkított mondatokat. Rengeteg helyesírási hibát vétve bele is írt a szövegbe. Nem értette, miért nem fogadom el változtatásait. Miután rájöttem, hogy ebben a projektben, az én nevem alatt kizárólag az ő, számomra elfogadhatatlan, mérhetetlenül zavaros, hamis végeredményre vezető kurátori akarata érvényesülhet, kértem, hogy tekintsen el kiállításon való részvételemtől. Kérésemet nem vette figyelembe. A megvalósult történelemhamisítást az én nevemmel is reklámozták. Az már csak hab az iszapízű tortán, hogy honoráriumot kizárólag a szervezők kaptak, a tartalmat szolgáltató, újólag is megcenzúrázott művészek nem.

Sellő-lelet a Fiji-szigetekről

Kozmikus magányomban időről-időre felkeres egy-egy oral-history gyűjtő, az adott témában és a pályázatírás formai követelményein kívül minden egyébben szinte meghatóan tájékozatlan sellő. Nagy összegű pályázati pénzekkel támogatva, gyakran több ülésben felveszi az élettörténetemet méregdrága laptopjára, valamelyik hatalmas költségvetéssel működő intézmény archívuma számára. Az audio-interjút aztán a sellő átteszi írásba, rengeteg értelemzavaró hibával, mivel nem ismer sok, általam használt szót, kifejezést, terminus technicust. Jó esetben engedi, hogy korrigáljam a legépelt szöveget, de pontosító szándékaimat a sellők többsége nem hajlandó akceptálni. Nekik „az élő beszéd esetlegességei” kellenek, mert azok fontosabbak számukra, mint a tiszta, pontos közlés.

Elképesztő tudatlanságról, butuskaságról, hihetetlenül csökött ízlésről árulkodó őrületekre bukkanok az átiratokban. Csak néhány eklatáns példa a sok iszonyat közül: „rákenról” (sőt „rákínról”!), „rock’n’roll” helyett; „bítlísz” (így, kis kezdőbetűvel) „Beatles” helyett; „Rólink Sztóning” „The Rolling Stones” helyett (muszáj mindent magyarítani, bármi áron, nehogy véletlenül a szittya megtanuljon angolul); „ődipúszos komplíniúm” „Ödipusz-komplexus” helyett (szegény Freud sok mindent félreértett, rengeteg kárt okozott, de ezt azért nem érdemli meg); „Karzsák sztúdijó” „Kassák Stúdió” helyett (Halász Péter biztosan jót nevetne az elíráson, de vajon Kassák Lajos hogyan reagálna, ha megtudná, hogy fél évszázaddal halála után már a nevét sem ismeri egy bölcsészkaron végzett sellő?). Napokig korrigálom az interjú átiratát. Köszönetet természetesen nem kapok munkámért, se pénzt a tartalmam átadásáért az ilyen tartalmakból élő sellőnek és intézménynek. Azt sem tudom, hogy végül az általam korrigált átirat kerül-e archiválásra, vagy a sellő eredeti átértelmezése.

Az első öt-hat hasonló élmény után egy ideig játéknak fogtam fel a dolgot. Nem voltam többé hajlandó a lakásomban fogadni a laptopos sellőket, hanem drága kávéházakban találkoztam velük, és méla hal-szemeik könyörgésével nem törődve, rögtön a beszélgetés elején leszögeztem, hogy a számlát nekik kell fizetniük. Ebbe, szomorúan ugyan, de mindegyik sellő belement. Az interjúk befejeztével áfás számlát kértek, nehogy egyetlen saját fillérjüket is missziójukra kelljen áldozniuk. Mivel nagyon untam ugyanazt a számomra már régen túlhaladott történetet újra és újra elmondani, hazudozni kezdtem, változatos élettörténeteket, ars poetikákat találva ki magamnak, hogy összezavarjam a jövő sellőit. Aztán a hazudozásba is beleuntam. Az utóbbi pár évben már nem fogadok laptopos sellőket, amin ők és beajánlóik nagyon megsértődnek.

Havfrue

Elisabeth Jerichau Baumann, 1873

„...Den Schiffer im kleinen Schiffe,/Ergreift es mit wildem Weh;/Er schaut nicht die Felsenriffe,/Er schaut nur hinauf in die Höh'./Ich glaube, die Wellen verschlingen/Am Ende Schiffer und Kahn,/Und das hat mit ihrem Singen,/Die Loreley getan.”            

(„...A hajósnak a kis ladikban/szive fáj, majd meghasad;/nem le, hol a zátony, a szirt van –/fel néz, fel a csúcsra csak!/Végűl ladikot s ladikost a/mélységbe sodorja az ár…/S hogy ez így lett, ő okozta/dalával, a Loreley.”

Heinrich Heine: Die Lore-Ley/LORELEY – Szabó Lőrinc fordítása

Tizedik fejezet

Népbutítás

2013. június 10.

„Bárki a kedvére indíthat háborút, de nem tudja hasonló könnyedséggel befejezni.”

Niccolò Machiavelli: Discorsi sopra la prima deca di Tito Livio

Ülök a nép és nemzet televíziójának stúdiójában 2006 bús telén, és nem jutok szóhoz. A 2006 márciusában, New Yorkban elhunyt Halász Péter író, pedagógus, világhírű színházművész emlékének tiszteletére írt, nemrég publikált Downtown Blues című rock’n’roll memoárom kapcsán. Bár eredetileg abban állapodtam meg a műsor szerkesztőjével, hogy az egyetlen interjú-alanya leszek a 20 perc hosszúságú programnak, a stúdióba érkezve megtudtam, hogy rajtam kívül még másik három, Halász Pétert ismerő alanyt is beidéztek (az archetipikus, tartalomgyilkos magyar „Sokat markol, keveset fog” szerkesztői elv praxisba ültetése). Köztük egy dadogós, folyamatosan „ö–ö–ö”-ző, a mérhetetlenül hosszú körmondatokhoz eszelősen ragaszkodó, rendkívül agresszív törpét. Az első kérdést a riporter hozzám intézte, de a gnóm magához ragadta a válaszadás jogát, s a műsor 20 perce alatt gyakorlatilag csak ő hablatyolt „ö–ö–ö”-zve, dadogva, fájdalmasan hosszú, semmiféle érdemi információt nem tartalmazó, sokszorosan bővített mondatokban. Én, a műsor eredetileg kijelölt főszereplője, és a másik két nagyformátumú alkotó csak félmondatokra kaptunk lehetőséget, mivel az apró démon folyamatosan közbevágott, és hosszú percekig nem volt hajlandó leállni. A vertikálisan fizikai és szellemi értelemben egyaránt kihívott illető eszeveszett pörgését figyelve a hiteles önképpel nem rendelkező, ennél fogva öntisztelet-hiányos cenzori személyiség tipikus viselkedését tanulmányozhatta élő adásban a nyájas tévénéző. Cenzorrá nem kinevezés révén válik valaki, erre a funkcióra születni kell. A műsorvezetőt nem zavarta a nagyon kínos, lélekölő produkció. Hagyta dadogni a törpét, és a műsor végén elégedetten jegyezte meg, hogy sikerült bemutatnunk a Halász Péter nevű jelenséget, és a tiszteletére írt könyvet. A nagy színházújítóról, az élet és a művészet mesterségesen megvont határainak eltörlőjéről, a valóban élő színház bátor művelőjéről – a tiszteletére írt könyvemről nem is beszélve – semmit sem tudott meg azon az estén a tévénéző. Csak egy érthetetlenül vartyogó, izgága izét látott, és három, egyre fásultabban hallgató kulturális munkást. Bár a következő években, a később megjelent könyveim és más, kultúraépítő vállalkozásaim kapcsán kaptam pár felkérést interjúra a nép és nemzet televíziójától, többé nem vállaltam a fellépést, csak elborzadva figyeltem néha, ahogy a hasonló műsoraikban, hasonló kegyetlenséggel nyírnak ki más áldozatokat, szadisztikus alapossággal igyekezve eltüntetni az értelem minden nyomát az interjúkból.

Rien címmel Tamás Gáspár Miklós nemrég remek tanulmányt publikált az egyre durvább módszerekkel zajló népbutításról. „A liberális-demokratikus ellenzéki publicisztika nem győz megrökönyödni rajta, hogy a kupán vágott nemzet hogyhogy nem tör-zúz elkeseredésében és fölháborodásában. Pedig erre a kérdésre egyszerű a válasz: NEM TUD RÓLA.”, írja. A köz informálása érdekében, óriási pénzekből működtetett média vagy elhallgat a köz számára fontos eseményeket, vagy ködösít, illetve túladagol. Túladagol: „A magyarországi közvélemény nem háborodik föl és nem tiltakozik. Nincs mi ellen tiltakoznia. Hiszen, amit lát, az nem politika – azaz az életét érintő új szabályok és bírálatuk –, hanem összefüggéstelen tételek („items”) szűnni nem akaró áradása, amelyeket egyfolytában helyesbítenek, átértelmeznek, nem létezőnek nyilvánítanak, újra elővesznek, szétszednek, másképp összeállítanak újból, elkeverik oda nem tartozó elemekkel, majd megfeledkeznek róluk, aztán visszaemlékeznek rájuk, többnyire tévesen, rájuk nem illő kontextusban, és így tovább, és így tovább a végtelenségig.”, írja Tamás Gáspár Miklós.

Azért kell egyetlen, a témát jól ismerő szakember helyett többet behívni az interjú-műsorokba, hogy egyiküknek se legyen ideje, módja a valódi tájékoztatást jelentő mélységi ismertetésre, egyikük se tudja átadni tudását, megismertetni véleményét, tehát a befogadó csak az illúzióját kapja az információ átadásnak, tudása semmiképpen se gyarapodjon, sőt, ha lehet, még jobban összezavarodjon, elbutuljon. A politikának nem tájékozott, művelt, józanul gondolkodó emberek az ország sorsának jobbra fordítása érdekében folytatott tudatos együttműködésére van szüksége, hanem agyatlanított, tudatlan, az aktuális problémákat nem felismerő, saját érzékszerveik üzeneteiben nem bízó tömegekre, akikben az egyre inkább tsz-elnökre hasonlító, egészségtelen táplálkozási szokásai és pálinka-függősége miatt egyre groteszkebbül pocakosodó, egyre tahóbb viselkedésű Vezér sztárolásával, gagyi szlogenek folyamatos sulykolásával logikát nem ismerő, a nyilvánvaló tényeket semmibe vevő, fanatikusan vallásos – tehát megvitathatatlan – érzületeket lehet ébreszteni. A cél az, hogy a lebutított választók többsége ne a racionális megoldást – például teljesítménybérben fizetett holland kormány szerződtetését – javasló jelöltre (ha egyáltalán lesz ilyen) szavazzon jövőre, hanem maradjon a kiskirályság és vazallus rendszer, élén a turulmadár ágyékából kipattant, Mindenható Futballistával.

Azért kell az Európai Unió jogos észrevételeit elhallgatni, vagy meghamisítva tálalni a közmédiában, hogy fenntartható legyen az ellenségkép, ami a kormányzati ideológia alapja. Ahogy a bolsevista diktatúra idején, most is a polgári demokrácia elvén, többé-kevésbé jól működő Nyugatot nyilvánítja a Legfelsőbb Pávatáncos Hadúr a főellenségnek. „Az egész világ összeesküdött ellenünk.”, mondja büszkén a budapesti bunkeremmel szomszédos bio-bolt építészből lett, a Nyugatot és különösen Amerikát szenvedélyesen gyűlölő, gyűlöletének célpontjait személyesen nem ismerő elárusítónője. „És miért esküdött össze az egész világ ellenünk?”, kérdezem. „Mert mi őrizzük Attila hun király kincsét, amely elég lenne Európa összes gondjának megoldására. És Attila nem rablás, hanem békés kereskedelem útján jutott ehhez a mérhetetlen kincshez.”, mondja a hölgy és letöröl egy könnycseppet. „És miért nem fordítjuk Attila kincsét Európa összes gondjának megoldására?”, kérdezem szelíden, nehogy kardot rántson. „Nem lehet.”, válaszolja. „És miért nem lehet?”, kockáztatom meg a trónfosztott józan ész felébresztését. „Nem mondhatom meg. Titok.”, válaszolja, és nagyoperai gesztussal elfordul. „És hol van ez a kincs?”, puhatolódzom. „Tudom, de nem mondhatom meg. Titok.”, hangzik a fojtott hangon kipréselt válasz. „A Pilis valamelyik barlangjában talán?”, érdeklődöm. „Ahhoz maguknak semmi köze! Háborúban állunk és maguk nem a mi oldalunkon harcolnak!”, csattan fel a hölgy és szinte hozzám vágja a pí-vízzel teli kannát. Menekülök.

Évszázadok óta permanens háborút folytatunk az egész, mérhetetlen, misztikus tudásunkat és természeti kincseinket megkaparintani szándékozó civilizált világ ellen (l. Lev Davidovics Trockij: Permanens forradalom), sulykolja a közmédia naponta. Fenn kell tartani a hadiállapotot, folyamatosan bizonygatni kell, hogy a zászlót és ősi kultúránkat védve élet-halál harcot folytatunk egyedül a bástyán, hogy elvonódjon a figyelem a valódi, megoldatlan, egyre súlyosbodó problémákról. Például a lakosság rohamos elszegényedéséről: Magyarország, mint az 1920-30-as évek nagy világgazdasági válsága idején, újra a koldusok millióinak országa. Az ország egymást követő dilettáns vezetőinek sikerült kivéreztetniük az éppen kialakulni kezdő középrétegeket is. Ne feledkezzünk el arról, hogy a rezsicsökkentés bejelentése előtt a mindenható Hatalom jelentős mértékben megemelte a rezsiköltségeket és az áfát, így, ha csökken is a rezsi, a lakosság döntő része mégis többet fog fizetni az alapvető szolgáltatásokért, mint korábban. Erről persze hallgat a közmédia, és valamilyen okból még az ellenzéki orgánumok sem firtatják rendszeresen ezt választások megnyerése érdekében bevetett látszatmegoldást. El kell terelni a közfigyelmet a fiatalok óriási adó- és járulékbevétel kiesést jelentő, tömeges elvándorlásáról is. Arról, hogy itt jövőt nem látva az utóbbi években több mint kétszer annyi ember hagyta el az országot, mint az 56-os forradalom bukását követő hónapokban, és a kivándorlás folytatódik. A helyzet megoldására már tettem az országnyi Páneurópai Köztemető létesítésére, valamint az újratemetkezés kötelezővé tételére és megadóztatására vonatkozó konstruktív, a feltételeket és lehetőségeket figyelembe vevő javaslatot, de nem érkezett válasz.

Ifjú, általam kedvelt művészek felkérésére kiállítást nyitok meg az egyik felsőfokú oktatási intézmény galériájában. Mielőtt elkezdeném a megnyitó beszédet, a galéria vezetője félrevon, és suttogva megkér, hogy ne mondjak félreérthető, vagy a hatalmat akár a legenyhébben is bíráló mondatokat, mert azoknak további forrásmegvonás lehet a következménye, és már most is roppant nehéz a helyzetük a pénzhiány miatt. Nagy tudású, nemzetközileg elismert, a diákok által szeretett oktatókat kellett elbocsátani, tanszékek bezárására is sor kerülhet. Ilyesmit utoljára a bolsevik diktatúra idején hallottam, de akkor csupán az engem visszafogottságra kérő vezető állása volt veszélyben, nem az egész intézmény munkájának ellehetetlenülése. Nem tehetek mást, mint hogy rögtön a beszédem elején bejelentem: vigyáznom kell minden szavamra, nehogy lecsapjon újra a korbács. Ha véletlenül kicsúszik valami szentségtörés a számon, az nem szándékaim szerint történik, hanem csupán előrehaladott időskori szenilitásom terméke. Asztalos Szent Komisszár és Kaszás Szent Lambéria bosszúra éhes szelleme ott lebegett a szigorúan őrzött, szakrális térben. Az esemény megfigyelésére kivezényelt spiclik (l. az „Ügynöktörvény” megalkotásának  folyamatos elszabotálása) megcsókolták vadiúj, ultrasleek szolgálati mp3 hangfelvevőiket.

Hamarosan folytatni fogom a cenzúra történetét ismertető, 2013 áprilisában felfüggesztett történelmi visszatekintést, de most a kortárs cenzúra felvetette aktuális kérdések foglalkoztatnak. Idő- és energiapocsékolásnak érezném, ha ismét elmerülnék a régmúlt számomra oly otthonos ködében.

Tizenegyedik fejezet

A bukott Ádám és a Szentháromság

2013. július 10.

„A trón és az oltár között sohasem lehet elég nagy a távolság.”

Denis Diderot

„Talán a legkellemesebb meglepetés Najmányi László kisméretű rajza, melyen a hanyatt fekvő, "Bukott Ádám" farkából óriási lombos fa nő ki (a fatökű bukásából s miatt óriási családfa sarjad ki), s mindezt távolból, érdeklődve, szinte gyengéden, kecsesen felálló füllel figyeli egy kutyus.” – írta a Magyar Narancs „Decker” fedőnevű, éles szemű kritikusa, akinek sikerült felfedeznie a főkurátori akaratból egy kinyitott ajtószárny mögé rejtett festményemet (nem rajz volt, kedves Decker, hanem természetes lakkba kevert természetes pigmentekkel festett festmény) a budapesti Műcsarnok 16 gonosz évvel ezelőtt, 1997 forró nyarán rendezett Mai magyar festészet - olaj/vászon című kiállításán.

Fallen Adam (Bukott Ádám)

Najmányi László, 1988

Hogy miért éppen ez a pár évvel korábban, az amerikai New Mexico állam sivatagában, az El Morro nevű település kempingjének egyik bungalójában bio-vászonra álmodott, később a pszeudo atyjának, Pauer Gyulának (1941–2012) ajándékozott festményem került a nyitott ajtószárny mögé azon a sorsfordító nyáron, derüljön ki az alábbi történetből.

Csaknem 20 évnyi távollét után látogattam először Magyarországra. Noha a Koppenhágából felhívott Szent Tamás tőle már akkor is szokatlan jóindulattal előre figyelmeztetett, hogy mi vár rám – „Mindenki hazudik. Senki sem tud semmit. Aki azt mondja, hogy tud valamit, hazudik.” – semmit sem értettem mindabból, amit láttam, hallottam, tapasztaltam a túl könnyen kapott szabadságtól mély pszichózisba süllyedt apró, jelentéktelen, a Birodalom falának árnyékában vonagló, száj- és lábszagú kolónián. Miért hívják a kenyérboltot Infernó Látvány Pékségnek? Miért nincs senki a helyén? Miért ígérgetnek fűt-fát azok, akiknek eszük ágában sincs beváltani az ígéretüket? Kormánypárti kabaré? Miért a politikusok a sztárok itt? Sorolhatnám. Pár nap után teljesen összezavarodtam.

Régi barátaim közül már csak néhány élt Budapesten. A többiek vagy meghaltak, vagy emigráltak. Sorra kerestem fel a még itt élőket. Mindegyik találkozás rémfilmbe illőnek bizonyult, és itt nem csak az eltorzult arcokról beszélek, hanem az eszelős tekintetekről is. A nem sokkal korábban a beat-Nirvánába költözött Allen Ginsberg (1926–1997) Üvöltését idézve: „Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban” (Orbán Ottó fordítása). A régi bajtársak elmezavarának legfeltűnőbb jele az volt, hogy egyikük sem kérdezett tőlem semmit, s ha én kérdeztem tőlük valamit, ugyanott folytatták barokk monológjaikat, ahol kérdésemtől megszakítva abbahagyták. Nyilvánvaló volt számomra, hogy egyrészt gőzük sincs, hogy mit is tesznek éppen, másrészt nem hallják azt, amit mások mondanak nekik. A saját belső démonjaikkal folytatott, soha végett nem érő dialógus minden szellemi energiájukat leköti.

Felkerestem a Műcsarnok Igazgatói Irodájában a neves művészettörténészt is, a kevesek egyikét, aki a hozzám hasonlók munkásságával foglalkozni mert a bolsevik diktatúra idején. Különösen azért tiszteltem őt, mert akkor még nem véleményezte, hanem nagyon pontosan, érzékletesen leírta, amit látott. A bajok akkor kezdődtek vele, amikor úgy 1977 körül hirtelen véleményes (opinionated) lett. „A vélemények gennyes pattanások a lélek testén”, mondta a próféta, akinek mindig igaza volt. Az Igazgatói Iroda ajtaján ARTIST GO HOME felirat fogadott. Tréfának gondoltam, de nem volt az. Az Irodába belépve a régi barát nem úgy üdvözölt, ahogy a szabad világban a hosszú ideig távol lévő barátot üdvözlik – „Örülök, hogy újra látlak! Mesélj, mi van veled, hogy megy a sorod, mi foglalkoztat most?” – hanem komor, fojtott hangon rám förmedt súlyos barokk íróasztala mögül: „Már a megjelenésed is sérti az Istenemet!”. Tudtam, mások előre figyelmeztettek, hogy szerény dokumentaristából vallásos izé lett, de ennyire? Mi lehet az a külsőmön, ami sértheti bárki Istenét? Milyen Isten az, aki annyira gyenge, sérülékeny, sértődős, hogy én bármivel meg tudom sérteni? Később rájöttem. Mint általában, akkor is feketébe öltöztem, s az arcomat az akkori divat szerint gondosan ápolt, alkoholos filctollal csillogó feketére festett kecskeszakáll díszítette (stílusát az abban az időben ugyancsak kecskeszakállt viselő David Bowie-tól kölcsönöztem). Személyemben nyilván magát a Sátánt látta felbukkanni irodájában a Műcsarnok levallásosodott hűbérura. Szerencsére nem vetette le a cipőimet és a nadrágomat, így patáim és bojtos, vörös farkam titokban maradtak. Együttérzéssel, halk csitítgatással, buksi feje virtuális megsimogatásával, könnyei látens letörlésével nagy nehezen sikerült szegényt lenyugtatnom, olyannyira, hogy felkért, vegyek részt intézménye hamarosan megnyíló kortárs festészeti kiállításán, sőt, még azt is engedélyezte, hogy a kiállítás kirekesztő alcíme (olaj/vászon) ellenére ne olajfestménnyel szerepeljek, hanem használhatom az általam kifejlesztett, természetbarát, ám rendkívül fejlett kézügyességet igénylő lakk/pigment technikát is.

Hazaérve a József Attila lakótelep legutolsó panelházában lévő kölcsönlakásba – az én régi, zuglói lakásomat disszidálásom miatt elprivatizálták – azonnal elővettem tábori, egy mozdulattal állvánnyá alakítható festőládámat, és a New Mexico-i sivatagban gyűjtött természetes pigmentek és a fenyőgyantából készített lakk felhasználásával, a régi barát erős vallásosságától ihletve, néhány óra alatt megfestettem egy triptichont. A három vászon panelre festett képnek a Trinity (Háromság) címet adtam.

 Trinity (Háromság)

Najmányi László, 1997

A balszárnyra az Atyát jelképező kalapácsot, a középső panelre a Fiút szimbolizáló nyitott tenyeret, a jobbszárnyra a Szentlelket idéző, durván megmunkált vasszöget festettem. Másnap bevittem a triptichont a Műcsarnokba. Az Igazgató felháborodottan szentségtörésnek (blaszfémia) minősítette művemet és cenzori jogait látható gyönyörrel gyakorolva megtagadta kiállítását. Nem érvelt, nem bizonyított, csak elutasító véleményt, lesújtó, megfellebbezhetetlen ítéletet mennydörgött suttogva. Nem volt kedvem új képet festeni, ezért kölcsönkértem a korábban Pauer Gyulának ajándékozott, Fallen Adam (Bukott Ádám) című, Carl Gustav Jung (1875–1961) egyik, számomra megvilágosító erejű mítosz-értelmezése inspirálta festményt és azt nyújtottam be a kiállításra. Biztos voltam benne, hogy ezt a képet is vissza fogja dobni az Igazgató, hiszen a fává növő fallosz látványa nyilván sérti majd péniszféltékenység indukálta valláserkölcsi érzékenységét. Meglepetésemre nem így történt. Hogy miért nem, fogalmam sincs. A Nagyúr kegyesen engedélyezte a kép bemutatását, igaz, csak a nyitott ajtószárny mögé rejtve. Itt fedezte fel a Magyar Narancs éles szemű, „Decker” fedőnevű kritikusa, és tetszett neki.

Tizenkettedik fejezet

A Műcsarnok fantomjai

2013. augusztus 10.

Az, hogy sorsom a művészethez kötődött, nem kis részben a Schickedanz Albert és Herzog Fülöp Ferenc tervei alapján 1895–96-ban épült, a honfoglalás 1000. évfordulóján megnyitott, később Haranghy Jenő mozaikjával és Deák-Ébner Lajos freskójával díszített budapesti Műcsarnoknak köszönhetem. Középiskolás koromban, az 1960-as évek elején e patinás intézmény közelében laktam – előbb a Damjanich, később a Marek József utcában – és osztálytársaim társaságában, vagy gyakran egyedül is a Műcsarnokba jártam a művészeten röhögni.

Abban az időben kezdte a bolsevista diktatúra, alkalmazott művészet-specialistái (legtöbbjük karrierje töretlenül folytatódott, ha lehet még jövedelmezőbb lett a „rendszerváltozás” után is) által folyamatosan gúnyolva ugyan, de többé-kevésbé megtűrni az addig betiltott, a „szabad” világban (az amerikai absztrakt expresszionista iskola kivételével) már régen elvirágzott absztrakt művészetet. A teljesen absztrakt művek gyártását továbbra sem nézték jó szemmel, de azt engedélyezték, hogy az irányzat bizonyos stílusjegyeit alkalmazzák a művészek szocialista realista, vagy „semleges” műveikben. Azok a művészek, akik nem kívánták a szocialista realista művek számát gyarapítani, de túl gyávák, vagy ostobák voltak élő, aktuális művészetet alkotni, a nyugati absztrakt művészek, elsősorban a hithű, szovjetbarát kommunistaként a bolsevisták által is egyre inkább elfogadott, a nyugati nagytőke kegyeit is maximálisan élvező Picasso stílusát elcsaklizva előszeretettel festettek „anya gyermekével” tárgyú festményeket, faragtak, véstek, öntöttek bronzba ilyen témájú szobrokat. A közhelyeket vég nélkül ragozó, bugyuta ideológiáikban általában az „örök emberi” értékekre hivatkoztak védhetetlen giccseik védelmében. Azt hiszem soha az emberi történelem során nem született annyi „anya gyermekével” mű, mint az 1960-as években, az egyre inkább emberi arc mögé rejtőző, ezért ha lehet, korábbi maszkjainál még rémületesebb, létező szocializmus országaiban. Ezeket a pártállam szekértolói által hozsannázott, alkotóiknak jól jövedelmező „Anya gyermekével” giccseket parodizálva kezdtem el gimnáziumi éveim alatt képzőművészettel foglalkozni. Persze a valódi, kortárs anyák és gyermekeik is inspiráltak. Budapest tele volt rémséges külsejű, ápolatlan, durva modorú anyákkal és horrorfilmekbe illően ronda, elviselhetetlenül kellemetlen porontyaikkal abban az időben.

A Műcsarnokhoz közeli I. István (ma Szent István) gimnázium diákja voltam. Osztálytársaimmal sokat lógtunk csoportosan az iskolából. Ilyenkor vagy a Műjégpályára mentünk korizni, vagy a körúti Híradó moziban (a korlátlan idejű ott tartózkodásra feljogosító jegy 2 Ft-ba került) tapiztuk vihogó, izzadtságszagú (dezodort, izzadtsággátló készítmények nem árultak Magyarországon abban az időben) kis barátnőinket, vagy a Műcsarnokba jártunk „anyagyermekézni”. Egymásra átterjedő, csillapíthatatlan röhögő-görcsöket kaptunk egy-egy különösen patetikus festmény, szobor láttán, amelyeket aztán a Városligetben próbáltunk meg élőképekben rekonstruálni.

A Műcsarnokban uralkodó emelkedett áhítat engem és iskolatársamat, Bódy Gábort (a későbbi, neves filmrendezőt és besúgót, aki az 1970-es években, miközben nálam lakott, rólam is szorgalmasan jelentett megbízóinak) akciókra inspirált. Bár akkor még nem hallottunk a nyugaton már elfogadott művészeti irányzattá vált akcióművészetről, annak szellemiségéhez nagyon hasonló eseményeket kreáltunk.

Anya Gyermekével 01

Najmányi László, 1963

A szolnoki művésztelep 1963-as kiállításán, egy különösen penetráns „Anya gyermekével” kép előtt (a borzasztó festmény alkotója nevére sajnos már nem emlékszem, biztosan Kossuth díjas lett azóta, vagy legalábbis lovagi címet és vele kis tőrt kapott) estem össze először a Műcsarnokban. Karjaimat az ég felé emelve, merev testtel hanyatt vágtam magam. „Ájulásom” olyan élethűen sikerült, hogy alaposan be is vertem a fejem a padlóba. „Mentőt! Hívjanak azonnal mentőt!”, kiabálta Bódy Gábor. A körénk sereglő teremőrök felszólítására a portás kihívta a mentőket, de mire odaértek, már „jobban voltam”. „Egyszerűen lenyűgözött ez a fantasztikus műalkotás... Micsoda művész! Igazi látnok! Varázsló! Bár én is ilyen lehetnék egyszer!”, suttogtam, miközben a mentőorvos megvizsgálta a púpot a kopfom hátsó oldalán. „Már jól vagyok, nem kell kórházba vinni.”, ismételgettem, miközben Bódy Gábor kitámogatott az épületből. A széles lépcsősoron leugrálva kitört belőlünk a röhögés és a városligeti tó hídján át befutottunk a Ligetbe. Elrejtőztünk másik kedvenc helyünkön, a Vajdahunyad várában lévő Mezőgazdasági Múzeumban, amelyet ingyen lehetett látogatni. Ott, a kitömött háziállatok között sétálva fundáltuk ki legközelebbi, néhány hét múlva megvalósított akciónkat.

 Anya gyermekével 02

Najmányi László, 1963

Külsőnket gondosan megváltoztatva – én művirágokkal díszített kalapot, magas sarkú női cipőt, anyám sárga tavaszi kabátját, alatta ugyancsak az ő rózsaszínű kiskosztümjét viseltem, ajkaimat kirúzsoztam és füleimbe jókora rézkarikákat akasztottam, míg Bódy Gábor saját készítésű álbajuszt ragasztott az orra alá, és hosszú ballonkabátot és kalapot kölcsönzött valamelyik rokonától – érkeztünk a Műcsarnokba. Ezúttal Bódy Gábor esett össze ugyanazon kép előtt, de ő epilepsziás rohamot is produkált. Miután a padlóra zuhanva rángatózni kezdett, majd átment az epileptikusok jellegzetes hídállásába, a szájába rejtett szappandarab segítségével habot is szivárogtatott ajkai közül. „Kanalat! Gyorsan! Hozzon valaki egy kanalat!”, kiabáltam fejhangon, „A fogai közé kell tenni, nehogy elharapja a nyelvét!” Mire megérkezett a kanál a büféből, a szappanhab leáztatta Bódy Gábor csirizzel felragasztott álbajszát. „Nem is valódi a bajsza!”, mormogta egy éles szemű teremőr. Jobbnak láttuk menekülésre fogni a dolgot. A talpra ugró Bódy Gábor a levált álbajuszt az „epileptikus rohamát” kiváltó képen kísértő anya orra alá tapasztotta. A teremőrök egy pillanatra összezavarodtak a váratlan gesztustól. Zavarodottságukat kihasználva kirohantunk a teremből, és a portást félrelökve az épületből is. Miután átfutottunk a hídon, meg kellett állnunk, mert Bódy Gáborra rájött a hányinger a szájában korábban forgatott szappandarabtól. Ahogy az egyik fához támaszkodva rókázott, hallottuk, hogy a rendőrség nagy szirénázással megérkezik a Műcsarnokhoz.

 Anya gyermekével 03

Najmányi László, 1964

Jobbnak láttuk egy időre felfüggeszteni műcsarnoki akcióinkat. Mindketten tagjai voltunk az István Gimnázium Záborszky József karnagy vezényelte énekkarának. Következő műcsarnoki fellépésünket az énekkar zeneakadémiai koncertjét – Beethoven IX. (d-moll) szimfóniájának (Op. 125, Sors Szimfónia) kórus részletét (Örömóda) énekeltük – követő, a Zeneakadémia egyik próbatermében rendezett bulin beszéltük meg, ahol Bódy Gábor remek zongorajátékával szolgáltatta a tánczenét. Ezúttal az 1964-es Magyar Képzőművészeti Kiállítás őreit és közönségét szándékoztuk meglepni.

Anya gyermekeivel (A Szíriusz-ikrek)

Najmányi László, 1964

A főszerepet egy vagány lányismerősünk, Cs. Piroska, becenevén Vöri vállalta. Télikabátja alatt a hasára kötözött, pirosra festett vízzel megtöltött lufival az előrehaladott terhesség állapotának látványát sikerült produkálnia. „Pocakjára” helyezett kezekkel megállt a kiszemelt „Anya gyermekével” mű előtt. Mélán, egy altatódalt dúdolgatva előre-hátra himbálta magát egy ideig, majd az ujjai között elrejtett varrótűvel kiszúrta a hasára kötözött strandlabdát. Kabátja alól egyre erősödő sugárban a padlóra kezdett folyni a vörösre festett víz. „Kezdődik! Kezdődik!”, kiabálta a padlóra guggoló Vöri, „Elfolyik a magzatvizem! Korábban jön az én kicsikém!” Egy haverunk, a nálunk 4-5 évvel idősebb, de vad élete miatt legalább kétszer öregebbnek látszó Zsupi jelenete következett. „Engedjenek, orvos vagyok!” kiáltással szétlökdöste a vörös festék tócsájában „szülési fájdalmakban” fetrengő Vöri körül összesereglett alkalmazottakat és bámészkodókat. „Beindult a szülés. Nincs idő megvárni a mentőket. Autóval vagyok, majd én beviszem az anyukát a kórházba.” Ezzel ölbe kapta a vörös festéket csöpögtető lányt, kiszaladt vele az épületből, és gyengéden apja Műjégpálya előtt parkoló Moszkvics kocsijának hátsó ülésére fektette, majd a volánhoz ülve, nagy pöfögéssel elhajtott vele.  „Látják, a művészet hatalma!”, mondta Bódy Gábor az „Anya gyermekével” képre mutatva, amely előtt két takarítónő a padlón éktelenkedő vörös festéktócsát próbálta felmosórongyokkal felitatni. „Egy valódi érzelmekkel telített mű a szülést is beindítja.”

* * *

A halálos betegségben szenvedő világhírű színházművész, író, pedagógus, szituacionista Halász Péter 2006. február 6.-án a Műcsarnokban rendezte meg búcsúelőadását, amelynek egyik közreműködője voltam. Miután megtudta, hogy gyógyíthatatlan májrákja miatt már csak rövid ideje van hátra, az egész életében az élet és a művészet mesterségesen megvont határainak eltüntetésén fáradozó, életét non-stop színházzá komponáló művész a Műcsarnok Apszisában felravataloztatta magát, és felkérte legközelebbi barátait, munkatársait, tanítványait, hogy mondjanak búcsúbeszédet ravatalánál. Az eseményről, minden idők leghíresebb magyarországi színielőadásáról Venezuelától Vietnamig beszámolt a teljes világsajtó (az eseményről tudósító magyar sajtómunkások többsége természetesen mindent-jobban-tudó, lekicsinylő gúnnyal írt a Műcsarnokban történtekről). A közeli halálára készülő művész búcsúszertartása volt – néhány rock-koncert (The Rolling Stones, Iggy Pop, David Bowie, Ultravox, Sex Pistols, PIL, The Damned, Ian Dury, The Stranglers, a SPIONS a franciaországi Lyonban, stb.) mellett – a legélőbb, legaktuálisabb, leginkább megtörténő művészeti esemény, amelynek valaha is tanúja voltam. Halász Péter után már nyilvánvalóan nincs értelme úgy színházat csinálni, de élni és meghalni sem, mint azelőtt.

A következő években nem látogattam a Műcsarnokot, mert úgy értesültem, hogy akkori vezetője nem látja szívesen a 40 éven felüli művészeket intézményében. Halász Péter halálának negyedik évfordulóján, 2010. március 19. és 21. között barátai és tisztelői Halász Péter – Szellemidézés címmel háromnapos eseménysorozattal emlékeztettek az élő művészet mesterének jelenlétére és hiányára, búcsúelőadása színhelyén, a budapesti Műcsarnokban. Az eseménysorozaton magam is részt vettem. Eredeti tervem az volt, hogy rekonstruálom (végre megvalósítom) egyik, az 1970-es évek elején tervezett, de megtörténte előtt a bolsevista diktatúra hatóságai által betiltott közös akciónkat. A tervezett eredeti akció apropóját az adta, hogy mindkettőnket meghívtak a szegedi színházi fesztiválra. Úgy gondoltuk, hogy bepanírozott könyveket fogunk olajban kisütni a színpadon. A tervezett akció részleteit telefonon beszéltük meg. Telefonbeszélgetéseinket lehallgatták a hatóságok. Szegedre érve a fesztivál rendezőitől értesültünk arról, hogy tervezett előadásunkat indoklás nélkül betiltották.

Csaknem négy évtizeddel a betiltott előadás, és húsz évvel az elvileg az önkifejezés szabadságát hozó „rendszerváltozás” után a budapesti Műcsarnokban kísérteties hasonlósággal megismétlődött a régi történet. A Halász Péter emlékére rendezett eseménysorozat szervezőitől néhány nappal tervezett akcióm előtt tudtam meg, hogy a Műcsarnok vezetősége nem engedélyezi a könyvsütést az intézményben. Ahogy a régi, bolsevik cenzor, az új, kapitalista hűbérúr sem látta szükségesnek, hogy személyesen velem közölje és megindokolja döntését. A könyvsütés tehát ezúttal is elmaradt.

WordCitizen Censored nyitó oldal

Az 1970-es évek cenzúrázott művei
NetStageOne – szabotázs, 1999

Cenzúrázott írások, 1999–2003

Cenzúrázott írások 2004

WordCitizen Censored, 2005-2012/Artportal

Cenzúrázott 'Művészet és bulldózerek' blogbejegyzés-sorozat, 2011
Cenzurázott ArtBlog, 2009–2011
Cenzúrázott AudioKalauzok, 2005–2011
Cenzúrázott konyhaművészet, 2011–2012
 Cenzúrázott kisajátítóművészet – 2012
Cenzúrázott CensorBlog – 2013
Cenzúrázott videó-művek – 2013
Cenzúrázott cenzúratörténeti előadás – 2013
Cenzúrázott interjúk, 1997–2014

__________________________________________

Najmányi László honlapja
Curriculum Vitae

Contact: 
wordcitizen@gmail.com